ACAB: a videojáték – Need for Speed Heat teszt

Tudtad, hogy 260-nal száguldozva simán lekaszálod a lámpaoszlopokat, és semmi bajod nem lesz? Pedig így van, pont annyira, mint hogy minden zsaru szemétláda. Igen, jól sejted, az új Need for Speed sem lett szimulátor. Szerencsére.

Különösebben sosem érdekeltek az autók, ennek ellenére egy játéktól sem fog el úgy a nosztalgia, mint az első, 1994-es Need for Speedtől. Néha csak azért rákeresek a YouTube-on a mai szemmel valószerűtlenül pixeles, akadozó, primitív grafikájú játékmenetre, hogy eszembe jusson, milyen érzés volt 12 évesen az unokabátyám csúcsszuper, 386-os pécéje előtt ülni, és várni a csodát. Ami érkezett is, 320-szor 200-as felbontásban, 256 színnel, futurisztikus menüvel és az akkori szemmel felfoghatatlan menőséggel: teljes képernyős videókkal. Nem gagyi, 3D-s szoftverrel renderelt cuccokkal, esetleg állóképekkel, hanem valódi autókról szóló valódi, digitalizált (!) videókkal, lendületesen, klipszerűen vágva, kőkemény rockzenével. Egy évvel vagyunk az első Doom után és két évvel a Duke Nukem 3D és a Quake előtt, hódít a CD-rom, egymást érik a jobbnál jobb LucasArts- és Sierra-kalandjátékok, végtelen mennyiségű időt ölünk bele szó szerint a Warcraftba, és mégis: a Need for Speed volt az első cím, amelyet látva úgy tűnt, hogy ez a számítógépesjáték-dolog akár kúl is lehet, nem csak magányos, szorongós, pattanásos kockák pótcselekvése.

Az, hogy maga a játék is működött, úgy, ahogy – komoly videokártyára volt szükség hozzá, illetve 4 megabyte (!!!) RAM-ra, a 3D-s gyorsítás pedig még a kanyarban sem volt –, szinte mellékes volt. Egy akkori szemmel nézve egészen szép, a címben ígért sebességélményt többé-kevésbé visszaadó, árkád stílusú, szórakoztató autós játék volt, semmi több. A körítés azonban rögtön legendává tette, még szép, hogy sorozat – csúnya, de mai szóval: franchise – lett belőle.

Az egymást váltó fejlesztőcsapatok persze ügyesen lenyúlták és magukévá tették a trendi játékelemeket a konkurenciától. Féktelen száguldozás, egyre összetettebb pályák, míg végül megállapodtak a ma is ismert felállásban: illegális, underground versenyzők a rendőrök ellen. Ennek ellenére a sorozat kissé elvesztette az identitását a 10-es évekre, éppen ezért volt nagy öröm, hogy a Rivals alcímű hárommal ezelőtti epizód egyrészt visszatért az alapokhoz (izgalmas és vad száguldozás rendőrök ellen egy meglepően kiterjedt, nyílt világban), másrészt a Frostbite motornak hála teljes és jól megérdemelt grafikai fazonigazítást kapott, a végeredmény pedig a generációközi címek legszebbje lett.

Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy azóta kicsúszott a talaj a NFS-széria alól: a következő, egyszerűen csak Need for Speednek keresztelt következő játékra főleg a kifejezetten röhejes (jópofiskodó, erőltetett) élőszereplős képsorai miatt emlékeznek, meg azért, mert a futurisztikus nagyvárosban, ahol száguldozni kellett, sosem kelt fel a nap, illetve mindig majdnem felkelt… aztán megint éjszaka lett. Nekem mondjuk tetszett, pont annyira volt önmaga paródiája az egész, mint amennyire komolyan gondolták, és akármilyen bénácska is volt az összhatás, a végére a szívemhez nőttek ezek az elfuserált alakok. A legutóbbi, Payback című NFS-játékra meg, nos, nincs nagyon mi miatt emlékezni, az egész egy „szegény ember Halálos irambanja” lett, és akkor az Aaron Paul főszereplésével készült, nagy dobásnak szánt filmadaptációról még nem is beszéltünk, maradjon is így.

Most pedig itt van a szokásos kétévenkénti Need for Speed-adagunk, a Heat, amelytől sokan azt várták, visszatereli a sorozatot a helyes vágányra, bármilyen béna képzavar is ez egy autós játékra. Na jó, tulajdonképpen senki sem várta, hiszen mégis csak az Electronic Arts a kiadója, őket pedig, fogalmazzunk nagyon diplomatikusan, nem a merész húzásaiért szeretjük, meg azért, mert szabad kezet adna a fejlesztőcsapatoknak. Most sem húztak merészet, de szerencsére a legrosszabbat is elkerültük: hagyták a szokásos fejlesztőcsapatnak, a Ghost Gamesnek, hogy tegyék a dolgukat és összehozzanak egy (túl) ismerős, de azért szórakoztató, őszinte, izgalmas és itt-ott meglepően mély játékot, amely a világot ugyan nem váltja meg, de az árkádverseny-viszketést azért jelentősen enyhíti.

A város természetesen új, ezúttal Palm City életét forgathatjuk fel két játékmódban: nappal kezdő, de tehetséges versenyzőként teljesíthetjük a kihívásokat, hogy pénzt keressünk és bevásároljunk belőle, mint egy hivatalos, az egész várost átszövő versenysorozat résztvevője. Egy kicsit úgy, mint a Forza Horizon-sorozatban. Az igazi izgalmak éjjel kezdődnek, ekkor illegális versenyekben vehetünk részt, a tét nem pénz, hanem pontszámosított street cred, ebből lesz a szintlépés és javarészt itt halad a sztori is. Ja, mert történet is van, még ha közhelyes és egyszerű is: egy testvérpár segítségével (egy szerelőzseni fiú és egy őstehetség versenyző lány) úgy kell lenyomnunk mindenkit a városban, hogy közben hülyét csinálunk a rendőrökből is, vagy azzal, hogy meglógunk előlük, vagy azzal, hogy lezúzzuk őket. A yard csak éjjel jön, akkor viszont nagyon durván: egyre többen tapadnak ránk, és annyira agresszívek, hogy időnként kamaszkorom másik kedvencét, a Carmageddont juttatták eszembe. Még a grafika is azt üzeni, hogy az éjszakák a fontosak: csodálatosan, néha egyenesen lenyűgözően néz ki a város, míg nappal konkrétan dögunalom az egész.

Azt írtam, felforgathatjuk Palm City életét, ami nagyon jól hangzik, de hozzá kell tennem, hogy csak felforgathatnánk, ha lenne neki olyanja: az egyébként Miami (és egy kicsit talán San Francisco) ihlette nagyváros és a környező vidék ugyanis teljesen kihalt, forgalom is alig van, járókelők pedig egyáltalán nem. Ez főleg a versenyek közt szembetűnő, akkor viszont nagyon: ordít az egészről, hogy csak játszótér, díszlet, nem is volt cél, hogy hús-vér nagyvárost modellezzenek a kellemesen bugyuta történet köré.

Apropó, történet: szokás szerint egy csapat vad, fiatal, szimpatikus illegális versenyző és a rendőrség (pontosabban annak egy speciális, az előbbiekre szakosodott osztaga) összefeszülését követhetjük nyomon. Hagyjuk is a részleteket, csak egyet emelnék ki: azt, ahogy a rendőröket ábrázolják: ilyen karikatúra-szerűen arrogáns, gonosz, agresszív és ostoba zsernyákokat én videojátékban még nem láttam, de komolyan, túltolták, amennyire lehetett; annyira ciki az egész, hogy az már konkrétan nagyon vicces. És egy kicsit kár is érte, hiszen a játék itt-ott mintha próbálna mondani valamit rendőri túlkapásokról, toxikus férfiasságról és rasszizmusról is, néha majdnem sikerül is neki, de aztán mindig paródiába fullad az egész.

Az meg már csak apróság, hogy a rendőrök tök jogosan szeretnék lekapcsolni az illegális versenyeket, hiszen életveszélyesek, vagyis azon lennének, a Palm Citynek lennének járókelői, még szerencse, hogy nincsenek, különben tényleg Carmageddon-játék lenne ez és nem Need for Speed. De ezt tényleg csak zárójelben említem, az NFS-játékok sosem társadalomfilozófiai mélységükről voltak híresek, különben is, aki morális kérdéseken akar vergődni, az játsszon inkább a Witcher-játékokkal, nem? Vagy a Mass Effect-sorozattal, ha már Electronic Arts.

Valami azt súgja, hogy ezek után nem ártana beszélni a vezetési élményről is. Hát, akkor beszéljünk. Aki már játszott NFS-játékkal, annak nem kell mondani, hogy a valósághoz pont annyi köze van az autók és a pálya fizikájának, mint a bárgyú történetnek. Ez egy ízig-vérig árkád versenyjáték; a NFS sosem volt szimulátor, ez sem az, és ez jól van így. 260-nal száguldozva úgy kaszálod a lámpaoszlopokat és fákat, mintha nem lenne holnap, az autók mintha a föld felett lebegnének, és a játék veleje: a driftelés pedig végképp búcsút mond a fizika összes törvényének. Nem baj, mert így is a drift a Heat  legjobb része: meg kell tanulni, be kell gyakorolni, majd adott esetben tökéletesen kivitelezni a verseny hevében, ez pedig sokkal nehezebb, mint amilyennek így leírva tűnik.

Amikor pedig minden összeáll, akkor derül ki, minden hibája ellenére miért nagyszerű játék az új Need for Speed. Éjszaka van, szakad az eső, alig látsz valamit, az ellenfeleid a nyakadon, és akkor egyszer csak kiszúr egy zsaru, szól a haverjainak, a következő pillanatban négyen vannak a nyomodban. Közben persze figyelni kell a pályára is, hiszen bármikor jöhet egy kötelező hajtűkanyar egy keskeny sikátorba, vagy egy elágazás, folyamatosan döntéseket kell hozni, méghozzá a másodperc tört része alatt. Ilyenkor pedig pont annyira küzdesz a pálya és önmagad ellen, mint a többiek és a rendőrök ellen.

Biztos, hogy a Heat nem a legjobb Need for Speed-játék. De az is biztos, hogy a korábbi két epizóddal ellentétben erre évek múlva is emlékszem majd. Nem a történet, a grafika, vagy a formabontó, új ötletek miatt, hanem azért, mert nagyon régen nem izzadt ennyire a tenyerem, miközben a kontrollert szorongattam.

A játékot pc-re itt, Xbox One-ra pedig itt tudod megvásárolni.

A Need for Speed Heat november 8-án jelent meg PC, PlayStation 4 és Xbox One platformokra jelent meg, mi az utóbbi konzolon teszteltük.

97860cookie-checkACAB: a videojáték – Need for Speed Heat teszt