Pathfinder: Kingmaker Definitive Edition teszt
Ha megküzdünk a szerteágazó szabályrendszerrel, a játék indokolatlan szigorával és saját frusztrációnkkal, egy csodálatos szerepjátékot találunk a Pathfinder: Kingmaker Definitive Editionben. Teszt.
Teljesen mindegy, hogy milyen trendek uralják a videojátékokat, hogy melyik a legmenőbb PlayStation-exkluzív, kijött-e már az új Halo, vagy hogy épp mely ray tracing-képes, 8K-s, letölthető textúrapakkal megtámogatott, százötven gigabyte-os csúcsjátékot dörgöl a konzolparasztok orra alá a pc gaming master race, egy műfaj soha, de soha nem volt hajlandó kihalni: a kockadobás-alapú hardcore RPG. Nagyon helyesen – teszem hozzá gyorsan. A kilencvenes években a Baldur’s Gate és szellemi testvérei voltak a menők, a kétezres években a BioWare szállította a legjobb történeteket, és bár a Fallout a harmadik részre három dimenziós félakciójáték lett, jött a helyre az újragondolt Wasteland és a grafikailag felhúzott Interplay-klasszikusok, mint a Planescape Torment. (Meg persze a Baldur’s Gate-újrakiadások.) A stafétát most éppen a Larian vette át, róluk mindenki azt hitte, hogy a Divine Divinity 2-vel megalkották életük főművét, mire ők emelték a tétet a Baldur’s Gate 3-mal, amelynek már az early access verziója is jobb, mint amire bárki számított. (Frissítés: természetesen a Divinity: Original Sin 2-re gondoltam, köszönöm a kommentelőknek!)
Akárhogy is: RPG-rajongónak lenni mindig hálás életpályamodell volt, ma pedig hálásabb, mint valaha. Annyira, hogy még a Pathfinder-univerzum videojáték-változata is elég gyorsan összegyűjtött egy tisztességes összeget a Kickstarteren, amikor az Owlcat nevű orosz csapat bejelentkezett, hogy feldolgozná a kistérségi Dungeons & Dragons világát és szabályrendszerét. Még kiadót is találtak a Deep Silver személyében, így született meg a Pathfinder: Kingmaker 2018-ban. A zajos siker elmaradt a bugoknak és a kiegyensúlyozatlan küldetéseknek hála, de a játék még így is kultuszstátuszba került, minden hibájával együtt rákerült a szerepjátékrajongók „nem halhatsz meg úgy…” listájára.
Most pedig kijött az összes javítást és DLC-t tartalmazó Definitive Edition, én pedig leteszteltem, méghozzá az ilyen RPG-k teljeskörű befogadására a legkevésbé alkalmas platformon: egy tévére kötött PlayStation 4-en, egy kontrollerrel a kezemben. Ebből aztán részben vicces, részben frusztráló helyzetek adódtak, és az a furcsa, nehezen szavakba önthető érzés, hogy bár az utóbbi pár hétben éveket öregedtem, mégsem cserélném el az élményt semmire. Lássunk is hozzá.
Első látásra csodálatos utazásnak tűnik az egész: az elindítás utáni másodpercekben rögtön elkapja az embert a nosztalgia, már az intróból, a menüből, a karaktergeneráló képernyőből árad a Baldur’s Gate- és a Neverwinter Nights-vibe, a játékot elindítva pedig azonnal szembetűnik, hogy az engine egyszerű, a grafika azonban csodálatos. A készítők sokkal inkább a művészi koncepciót domborítják, nem a csilivili effekteket és a szuperrészletes textúrákat. A tutorial rész izgalmas, jó tempóban mutatja be a világot, a szereplőket és a sztori alapjait, amit inkább nem spoilerezünk el. Legyen elég annyi, hogy aki otthonosan mozog a Forgotten Realms világában, az itt is gyorsan beilleszkedik majd. Az egyetlen – sajnos a nyári megjelenés óta sem javított és a játék egésze alatt jelen lévő – hiba, ami elsőre feltűnik, hogy a játék bizony furán szaggat, még PS4 Pro konzolon is, nem csak a grafikailag intenzív pillanatokban, hanem mindig. Idegesítő, de mivel nem pörgős akciójáték ez, végül el tudtam fogadni.
Aztán kezd összeállni, hogy az eredeti, robosztus és végtelenül összetett Pathfinder-szabályrendszert nem csupán ihletforrásként használták a nyilván D&D-őrült fejlesztők, hanem szó szerint értelmezve és egy az egyben ültették át a videojátékok nyelvére. Annyira hűek maradtak az eredetihez, amennyire csak lehetett: itt tényleg mindent kockadobások döntenek el, ez pedig még akkor is érződik, ha nem a körökre osztott harcrendszert választjuk. Nincs mese, elpuhultunk a Skyrim és a Mass Effect-szériának hála, most viszont bizony mindenkinek elő kell vennie a régi, hardcore szerepjátékokon élezett reflexeket, ha nem szeretnénk alul maradni. És még így sem lesz egyszerű: a Kingmaker ugyanis nehéz. És sajnos nem csak jó értelemben.
Az például végig érződik, hogy ez bizony egy pc-re tervezett és optimalizált játék, ami önmagában nem baj. Az viszont baj, hogy a fejlesztők meg sem próbálták kreatívan átültetni a parancsokat kontrollerre, egyszerűen ott hagyták az egérkurzort, amit az egyik analóg joystickkal irányíthatunk. Értem, hogy ez mégsem Diablo 3, vagy Divinity (a Blizzard és a Larian ugyanis csodásan megbírkózott a feladattal), de legalább megpróbálhatták volna.
A történet egyébként inkább sztenderd RPG-klisék ügyes kombinálása, mint műfajmegújító és iskolateremtő narratíva, ne várjuk tehát, hogy érzelmileg kötődjünk a szereplőkhöz, vagy azt, hogy a legutolsó mellékküldetés miatt is lerágjuk majd a körmünket, de a Kingmakernek még ez is jól áll: a világ és a nosztalgiafaktor elviszi a hátán így is. Mit sem sejtő karakterünkkel a Stolen Lands nevű sokrégiós királyságban kell manővereznünk, úgy diplomáciailag, mint szó szerint, tolvajhordák, szörnyek között, erdőkben, dungeonökben. Később aztán jön a nagy csavar: megszerzünk egy majorságot, amelyet onnantól fogva klasszikus királyságmenedzser stílusban kell fejlesztenünk, kalandozásaink során pedig egyre több területet csatolunk hozzá. A hatalmi mámor azonban egy pillanatig sem ragadja magával a játékost, a játék végére királysággá bővülő birtokunk istápolása ugyanis inkább folyamatos tűzoltás és frusztrált damage control, mint dicsőséges birodalomépítés. Mindenkinek minden baja van, és mire egy területet nagy nehezen rendbe rakunk, két másik áll lángokban, metaforikusan és konkrétan is. Úgyhogy térjünk is vissza a kalandozáshoz.
A legfontosabb talán, hogy az irányítás béna konzolos implementációja miatt gyorsan felejtsük el a valós idejű, legfeljebb a parancsok kedvéért szüneteltetett játékmódot és kizárólag a körökre osztott harcrendszerre koncentráljunk – ez ugyanis szerencsére megtalálható a PlayStation 4-re kiadott Definitive Editionban. Megkockáztatom, hogy egyenesen nincs más választásunk, ha élvezni akarjuk a játékot. És élvezni is fogjuk: a szabályok bonyolultak a lehetőségek végtelenek, sokat kell tanulni és gyakorolni, arról nem is beszélve, hogy pár nap szünet után önmagunkkal is meg kell küzdenünk, ugyanis egy csomó mindent elfelejt az ember, mégis élvezetes, látványos és jókora kihívás az egész. Igaz, a játék még könnyű fokozaton is nagyon, szinte indokolatlanul szigorú, néha mintha cinkelt kockákkal játszana az AI: úgy tűnt, rendszeresen a lehető legrosszabb oldalon landolt a kocka, még akkor is, amikor jó esélyeim voltak. Aztán persze lehet, hogy tényleg elpuhultam és már a Baldur’s Gate alatt is ez volt. Szerencsére szintet lépni hatalmas öröm: nem csak számokat tologattam, hanem éreztem, hogy egészen konkrétan fejlődünk, én és a karaktereim is, új lehetőségek nyílnak meg, a területeket meg, ahonnan pár órája még menekültem, könnyedén meghódítottam.
Csúsztatni azonban nem szeretnék: végig a kezem ügyében volt a mobilom, nem azért, mert a Kingmaker unalmas volt (egy kezemen meg tudom számolni a pillanatokat, amikor unatkoztam), hanem azért, mert rendszeresen szükség volt az internet közösségi tudására, a YouTube-videókra és a wiki-oldalakra. Ezzel persze nincs baj, egy átlagos képességű gamer (értsd: én) bele se kezd például a From Software játékaiba ilyesmik nélkül.
Maradjunk abban, hogy tényleg csak az kezdjen bele a Kingmakerbe, aki hardcore RPG-rajongónak tartja magát. Vagy olyan, aki még emlékszik rá, milyen volt az, amikor volt ideje és módja teljesen elmerülni egy játékban száz-százötven óra erejéig, és újra szeretné élni a kamaszkorát. A Kingmaker ugyanis hatalmas: annyi a felfedezendő terület, a fő- és mellékküldetés, az NPC és a PC, a varázslat és a fegyver, hogy hetekig, sőt hónapokig is leköti azt, akit egyszer becsíp a játék világa. Különösen igaz ez a Definition Editionre, amely természetesen az összes DLC-t is tartalmazza. A zenét pedig külön ki kell emelnem: kifejező, változatos, gyönyörű, úgy idézi meg a megtépázott hírnevű, egyébként legendás Jeremy Soule-t, hogy egy pillanatra sem lop tőle. A zene képes volt átlendíteni a nehéz pillanatokon, esküszöm, volt, hogy csak annak hála nem győzött a frusztráció és dobtam el a kontrollert.
A frusztráció sajnos az első szó, ami eszembe jut a Pathfinder: Kingmakerről, igaz, csak most fejeztem be a játékot. Már most érzem azonban, hogy megszépíti majd az idő: ami jó benne, az annyira jó, hogy az utóbbi évek egyik kiemelkedő izometrikus RPG-jeként emlékszem majd rá, ha nem is a Divine Divinity (hát még annak folytatása) szintjén. De legalább emlékszem majd, amit kevés játékról tudok mostanában ilyen bizonyossággal kijelenteni. Az viszont tény, hogy elfáradtam, annyira, hogy úgy érzem, most egy kis szünetet kell tartanom, még úgy is, hogy már ott figyel számonkérően a Steam kosaramban a Baldur’s Gate 3 early access kiadása. Ami késik, az persze nem múlik.
Mármint nem általános videojáték-szünetet kell tartanom, csak ami a bonyolult szerepjátékokat illeti. Úgyhogy neki is megyek negyedszerre a Doom Eternalnak. Az nagyon jól jönne most, érzem.
