Predator: Hunting Grounds teszt – izgalmas is, ötletes is, de miért csak ennyi?!

A film látványa, a hangok, a híres hőkép és láthatatlanság-trükk mind itt van, na de hol van Arnie, Shane Black és mondjuk egy tisztességes történet? Megőrülök!

Aszimmetrikus multiplayer. Rettenetes műszó, de ezen konzolgeneráció elején tényleg mindenki úgy gondolta, hogy ez a jövő, a Nagy Dobás, amely meghatározza a következő évtizedeket, az ötlet, amellyel a fejlesztők új életet lehelnek a sokszor megúszós és egysíkú többjátékos/kompetitív lövöldékbe. Készült is egy-két a bemutatásakor ígéretes, aztán általában gyorsan a feledés homályába merülő cím (az egyébként méltatlanul alulértékelt Evolve, a Friday the 13th és a Star Wars-hősök szerepeltetésével a Battlefront-epizódokban is volt egy-két vonóval), most pedig, mintegy hattyúdalként itt van nekünk a Predator: Hunting Grounds.

Eleve az alapötlettel is bajom van. Oké, nem kell hinni nekem, hiszen én megrögzött single player arc vagyok, nekem tessék történetet, drámát, feszültséget is adni a 18-20 ezer forintomért, ne csak pályákat, fegyvereket és (rosszabb esetben) fizetős loot boxokat. Na de könyörgöm:

Csak multiplayer Predator-játék?!

Ha valami, akkor ez az (újabb rettenetes műszóval élve) frencsájz gyakorlatilag könyörög azért, hogy készüljön belőle egy tisztességes (legalább részben) egyjátékos videojáték, nincs igazam? Gondoljunk bele, ha a korszak másik hatalmas alapfilmjéből, az Alienből készülne csak multiplayer cím. Maradjunk abban, hogy nagyon-nagyon jónak kellene lennie, hogy elkerülje a botrányt. Arról nem is beszélve, hogy botrány így is volt (a Gearbox rettentes Colonial Marines játékára gondolok, természetesen), de az Isolationnel végül jóvá tette a jóvá tenni valót a Creative Assembly. Szegény Ragadozóval pedig legutóbb az Alien vs Predator-szériában találkozhattunk (és játszhattuk őt), amelyek persze sokkal jobbak voltak, mint a belőlük készült filmek, de a legutóbbi próbálkozás óta is eltelt egy konzolgeneráció.

A kínálkozó érv az lenne a fenti eszmefuttatás ellen, hogy „de könyörgöm, az Alien egy okos, rafinált, összetett filmsorozat, a Predator pedig egy buta akciófilm”, és értem is, hogy honnan jön ez, de a helyzet az, hogy ez egyszerűen nem igaz.

Az 1987-es Ragadozó nem buta. Csak primitív.

A kettő között pedig hatalmas a különbség. A Ragadozó ugyanis műfaji bravúr, filmiskolákba kívánkozó tananyag: macsó, bunkó akciófilmből úgy csúszott át szinte észrevétlenül horrorba, hogy közben mindkét műfaj paródiája is volt, nem durván, tolakodóan, csak viccesen. A Schwarzenegger és társai azóta legendás egymondatos beszólásaira („Stick around”, „I ain’t got time to bleed” és társai, meg persze Shane Black női nemi szervre komponált viccei) épített férfias kommandós bevetés története és lendülete fokozatosan szétesik az ismeretlen, szó szerint láthatatlan idegen érkezésekor, a kigyúrt férfiak mind csődöt mondanak, egy ponton pedig kiderül, hogy a fogolyként hurcibált gyámoltalan nő a legnagyobb túlélő az egész bandában, ezzel John McTiernan filmje még némi feminista lendületet is kapott.

A filmben végül Dutch ravaszságán múlt, hogy legyőzte a Ragadozót: azon, hogy milyen csapdákat állít, felméri-e a gyengéit, képes-e egy lépéssel tovább látni, mint ez a nála nyilvánvalóan erősebb és jobban felszerelt dög. (Magazinunk policyje sajnos nem teszi lehetővé, hogy lefordítsam az ugly motherfucker kifejezést, ezért ez a béna finomkodás.) Nem azon, hogy mennyi ólmot képes belepumpálni. Társai, akik utóbbival próbálkoztak, elég gyorsan elhullottak változatos módokon. A játékban azonban sajnos a folyamatos össztűz az egyetlen módja a Ragadozó legyőzésének, ami elég sokat elmond arról, mennyire merészen és fantáziadúsan ültették át a film nyelvét a videojátékéra.

Az eredeti film alapfelállásából indulunk ki pályáról pályára, csatáról csatára. Négy kemény kommandós indul változatosnak éppen nem nevezhető missziókra egy meg nem nevezett dél-amerikai őserdőbe, egy-egy szintén ismeretlen szándékú helyi erők által elfoglalt táborba. Ha nem lenne a Ragadozó, olcsó és unalmas lenne az egész: a buta és kiszámítható gépi ellenfelek halomra gyilkolászása az ilyen játékokban szokásos fegyverekkel, egy kis Far Cry, egy kis Call of Duty, csak éppen összetettség és polír nélkül.

Már az első pillanatok sem túl bizalomgerjesztőek: a játék furcsa módon PS4-re és PC-re jelent meg, az előbbin ráadásul úgy néz ki, mint egy előző generációs cím (vagy annak a béna remastere): alacsony felbontás, itt-ott megröccenő képfrissítés, fantáziátlan pályák, mosott textúrák és így tovább. Akinek PS4 Pro gépe van, az se számítson sok jóra: a Predator: Hunting Grounds semmilyen optimalizációval nem bír, pont úgy néz ki és úgy fut az egész, mint az alapgépen, még egy 60 fps-es funkciót sem heggesztettek bele a fejlesztők. PC-n egy kicsit jobb a helyzet, a szabadon tuningolható grafikai beállításoknak és felbontásnak hála inkább úgy néz ki az egész, mint egy 2015-ös játék és nem úgy, mint egy 2013-as.

Szerencsére azonban nem csak a katonákkal játszhatunk, hanem a Ragadozóval is, ekkor pedig a fenti hibák ellenére úgy elönti a játékos agyát a nosztaliga fűtötte adrenalin, hogy azt tanítani kellene. A (sajnos valamiért csak harmadik személyben játszható) Predator bőrében rögtön rendelkezésre áll a híres hőképes nézet, a láthatatlanság és a filmből ismert alapfegyverek. Az arzenált pedig bővíthetjük, így pár óra játék után egy egészen erős, a Predator-univerzumot nagyjából lefedő lényt irányíthatunk. A grafika ettől sajnos szebb nem lesz, de a jól ismert hangok azért bőven kárpótolnak.

A Ragadozó félig-meddig szabadon szökellhet a fák közt, (a rendszert, kapaszkodjon meg mindenki, úgy hívja a játék: Predkour, igen, ez komoly!) és persze sokkal erősebb és kitartóbb, mint az emberek, akiket a küldetésük tetszőleges pontján megtámadva egyesével kell levadásznia. Jó hír, hogy amint megjelenik, az emberi oldalon is sokkal szórakoztatóbbá válik a játék, mint amilyen addig volt: igazi csapatmunkára van szükség, átgondolt taktikára és önzetlenségre, aki lemarad, vagy magánakcióba kezd, hamar trófeaként végzi a szörny ágyékkötőjén. Ennek ellenére a Ragadozó sem túl erős, egy összetartó csapat könnyen kivégezheti, elmenekülni, láthatatlanná válni, a filmből ismert módon gyógyulni pedig nincs mindig mód, már csak azért sem, mert a fluoreszkáló, neonzöld vér eléggé árulkodó. Hogy még izgalmasabb legyen, gyógyuláskor és trófeagyűjtéskor védtelenek vagyunk, kétszer is meg kell gondolnunk tehát, szükségünk van-e a műveletre. Ha legyőzték a Ragadozót, annak még lehetősége van az önmegsemmisítésre. A várható robbanás elől elmenekülhet a megmaradt kommandós osztag („get to the choppa’!”), vagy leállíthatják a folyamatot; az ehhez szükséges minijáték a Hunting Grounds legfeszültebb pillanatait adja.

A játék javára írható, hogy így pont ugyanolyan izgalmas a két oldal, sőt, az emberekkel játszani egy kicsit még szórakoztatóbb és változatosabb is – nem gondoltam volna, hogy ez lesz. Csak aztán sajnos történet, változatos pályák és játékmódok híján elég hamar kifárad a Predator: Hunting Grounds. Nagy kár érte.

Most érkezett a hír, hogy Arnold Schwarzenegger képmásával Dutch is bekerül majd a játékba egy frissítésnek hála. Nagy dolgokat (úgy mint: történet, új játékmódok és így tovább) fölösleges is lenne várni, alighanem kozmetikai tuningolás lesz ez csupán, és egyébként is, amikor meghallottam, az eufória helyett csak egy kérdés motoszkált bennem:

Hogy a halálba’ nem volt benne eleve?!

Az emberi „karakterek” ugyanis jellegtelen, átlagos külsejű, marcona zsoldosok, mindenféle jellegzetesség nélkül, szerencsére testre szabható külsővel; a felszerelésben és ruházatban pedig akad egy-két az eredeti filmre utaló stílusos fashion statement is. Ez egy újabb bizonyítéka annak, hogy a készítők tisztelik az alapművet és rajonganak érte – de ez sajnos kevés volt ahhoz, hogy értelmesen tovább is gondolják.

Amit viszont egy az egyben átemeltek a filmből, az mind telitalálat: a zöld vérfoltok, az önmegsemmisítés, a hangok, a Ragadozó modellje és animációja. Az igazi Predator-rajongóknak már csak ezért is megéri beszerezni a Hunting Groundst. Aki viszont egy eredeti, izgalmas, lebilincselő Predator-játékot szeretett volna, csalódni fog. Nem túl nagy dicséret, de az utóbbi évek csalódásaihoz képest nem is akkorát. Az Aliens: Colonial Marinesre mindenki emlékszik nyolc év után is, ugye? Na, a Predator: Hunting Groundsra alighanem senki nem emlékszik majd 2028-ra. És ez ebben az összehasonlításban bizony bók.

A Predator: Hunting Grounds című játékot itt tudod megvásárolni PlayStation 4-re.

106425cookie-checkPredator: Hunting Grounds teszt – izgalmas is, ötletes is, de miért csak ennyi?!