Sniper Elite 5 teszt
A világ legjobb orvlövésze ezentúl a francia hadszíntérre látogat a Sniper Elite legújabb epizódjában, ami számos újítással próbálja felrázni a jól megszokott formulát.
Talán nem is gondolnánk, de a Rebellion műhelyében formálódó széria már tizenkét éves múltra tekint vissza. Az egykoron még kezdetleges TPS-ről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, mivel a palettát kétségkívül a Call of Duty és Battlefield-szériák uralják. És valóban, a mögöttük kullogó, mégis lassacskán franchise szintre fejlődött lövölde valóban nem ér fel a két nagytesó szintjére, viszont kis stúdió révén (akik a maguk kiadója is egyben) egy bőven hiánypótló sorozatot alkotott meg. A Sniper Elite mindig másban próbált jobb vagy legalábbis más lenni a hasonszőrű címek tengerében, viszont egy idő után tisztán látszott, hogy kell már az a bizonyos vérfrissítés. Szigorúan véve azt is mondhatnánk: ha játszottál a harmadik résszel, akkor gyakorlatilag az egész sorozatot láttad. A negyedik etap picit mindenben nagyobb és több lett, de megújulás ide vagy oda, végeredményében csupán ügyesen kopírozta le az eddigi részeket. Aztán jött a bejelentés, hogy készül a Sniper Elite 5, ami megpróbál pár bátor, ámbár a sorozattól merőben eltérő húzással kikecmeregni a több mint egy évtizedes formulából.
Karl Fairburne az utóbbi évek alatt megjárta Észak-Afrikát és Benito Mussolini Itáliáját, de tudjuk jól, hogy a második világégés nem állt meg ezekben a országokban. Ideje hát, hogy a világ megjobb mesterlövésze ezúttal Franciaországba látogasson és pár jól irányzott fejlövéssel felszabadítsa a zöldellő borvidéket a német megszállás alól. A helyszín tehát Nyugat-Európa, 1944. A szövetséges haderők sikeresen partra szálltak a D-Nap keretein belül, az ezt követő offenzíva pedig öles léptekkel halad előre. Természetesen ez nagyban köszönhető Fairburne fiktív szerepvállalásának, aki immáron ötödik alkalommal fordítja meg a történelem színfalai mögött a második világháború menetét.
Az alapok természetesen változatlanok maradtak. Egy nyílt térképen fogunk egy újabb szupertitkos náci projekt (ezúttal álcázott tengeralattjárók) után kutatni, miközben a főbb küldetések mellett számos opcionális missziót teljesíthetünk. Gyakorlatilag ezt a fajta sanxbox megközelítést egészítették ki a Rebellion munkatársai. Megnövelték a játszóterek méretét, főszereplőnk eszköztára soha nem látott sokszínűséggel bír, ráadásul az utunkba kerülő kisebb küldetések is sokkal nagyobb jelentőséget kapnak. Szinte minden mellékes missziót többféleképpen teljesíthetünk, legyen szó egy régivágású szabotőr munkáról vagy egy magasrangú náci tiszt kiiktatásáról. Mindez természetesen nagyban megnöveli a kilenc teljesíthető pálya szavatosságát és lényegében a brit fejlesztő legészrevehetőbb újítása pontosan ezen a pontos köszön legelőször vissza. Nehéz elmenni a Hitman-sorozatra jellemző hasonlóságok mellett, a készítők ugyanis több ponton is az IO Interactive játékának főbb mechanikáit koppintották le.
A kopasz bérgyilkosnál látottakhoz hasonlóan a pályák tényleg hatalmas méretűre sikerültek, amik ezentúl sokkal részletgazdagabb megjelenítéssel kaptak. Ténylegesen látszik mennyi munkát fektetett a stúdió, hogy minden tekintetben komplexebb játszótereket alkossanak, ami alapjaiban változtatja meg a játékmenet lényegi elemeit. Ennek inkább előnynek kellene lennie, viszont már itt elkezd remegni az a bizonyos léc. Már első blikkre észrevehető, hogy a pályák kialakítása miatt legtöbbször pont a mesterlövészpuskánk használata fog háttérbe szorulni. Egyes pályaszakaszok direkt úgy vannak felépítve, hogy muszáj a gépkarabélyunkkal csetepatéba bocsátkoznunk, illetve kooperatívban még úgy ahogy, de egyedül a csendes tovább haladást szintén csak borzasztó nehezen fogjuk tudni alkalmazni. Márpedig a helyzet az, hogy a Sniper Elite-sorozat védjegyeként ismert, röntgenkamerával párosított fejlövések azok, amik még mindig sikeresen megbizsergetik a ravaszon tartott ujjunkat. Nyilván nem egy szimulátorral van dolgunk, ellenben a Sniper: Ghost Warrior-t leszámítva a Rebellion játéka az egyetlen olyan hiánypótló franchise, ahol töményen kiélhetjük orvlövészi képességeinket. Pontosan ezért kár, hogy tesztalanyunk a legtöbbször egészen egyszerűen eltántorít minket a távolsági lövöldözéstől, ami finoman szólva az alapkoncepcióra kárára válik.
Ez nagyrészt a fentebb említett pályatervezésnek, na meg az ellenséges mesterséges intelligenciának róható fel. A következő mondat ellentmondásosnak fog érződni, de az AI egyszerre meglehetősen okos, olykor mégis borzasztóan ostoba tud lenni. Ha hibázunk vagy hangtompító nélkül használjuk fegyvereinket, akkor a Wehrmacht egységei pár másodperc múlva riadót fújnak és a nyakunkon lesz a haderő nagyja. Ez még egészen reális viselkedésnek hangzik, viszont ilyenkor a krautok azonnal kiszúrnak bennünket (hiába a 3 méteres, zöldellő francia gyep) és esztelenül, egymás mögött rohanva próbálnak minket rövid távon eliminálni. Karl ezekben a szituációkban pedig sztoikus nyugalommal tarthat kacsavadászatot. Sajnos a Sniper Elite 5 mesterséges intelligenciája lényegében a harmadik etap óta semmit sem lépett előre, ami nyolc év eltelte után egy igazán szomorú tény. Ha pedig elkezdenek özönlenek a káposztazabálók, akkor elfelejthetjük a távcsöves puskát és kézbe vehetjük a géppisztolyt, ami után egy esztelen mészárlásba torkollik a legtöbb ilyen szituáció.
Ilyenkor pedig egyszerűen széthullik játék. A bevetéseink során, bár mindig kéznél lesz a gépfegyver-pisztoly kettős, ráadásul a puskánkhoz hasonlóan ezeket alaposan saját szájízünk szerint alakíthatjuk, mindez a semmibe vész, ha a gunplay minősége egyszerűen fapados. Pedig a brit csapat mindent megtett, hogy a játékos könnyedén magáévá tegye az akciódúsabb megközelítést. A sorozat történelmében először tudjuk a szemünkhöz emelni a másodlagos lőfegyvereket, így kevesebbet kell majd szerencsétlenkednünk a TPS-nézet kezdetleges megoldásaival, továbbá a fedezékrendszer szintén egészen elfogadhatóra sikeredett. Ha túl közel kerülnénk az ellenséghez, akkor lehetőségünk van némi kézitusát bevetni a cél érdekében, ilyenkor lényegében pár gombnyomással kivégezhető a legedzettebb übermensch is, ellenben ez a mozdulatsor olyan gyatra megvalósítással (animációval) rendelkezik, ami hűen idézi a kettővel ezelőtti generációt.
Pedig a készítők tényleg kitettek magukért, amikor megpróbáltak némi plusz fűszert csempészni a megszokott játékmenetbe. Példának okáért a pályákon szétszórt munkapadokkal meglepően mélyen szabhatjuk testre a különféle mordályokat. Történelmi hitelességet persze ne várjunk, mivel a markolatoktól kezdve rengeteg optikán, a kibővíthető tárig és a számos hangtompítón át egészen a lőszer fajtáját kényünk-kedvünk szerint állíthatjuk. A nap végére a Sniper Elite 5-ből mégiscsak a széria sava-borsa hiányzik, hiszen a legtöbb esetben azon kapjuk majd magunkat, hogy hosszú percek óta szórjuk az ólmot a véletlenszerűen feltűnő német bakákra.
Habár a fenti újítások bőven kapufát értek, az Axis Invasion névre hallgató játékmód talán a Sniper Elite 5 legjobb része lett. Mielőtt nekilátnánk a kampánynak a főmenüben lehetőségünk van bepipálni az Axis Invasion opciót, aminek aktiválásával véletlenszerű időközönként megjelenhet egy hús-vér, de ellenséges játékos. Ilyenkor az opponens egy német mesterlövész bőrébe bújva próbál megállítani bennünket, miközben a többi katona ugyanúgy teszi a dolgát, mintha nem lenne közöttük egy másik játékos. Ez a megoldás egyértelműen a Souls-játékokra jellemző PvP-módját hivatott megidézni, mégis nagyszerű vérfrissítést eredményez akár egyedül, akár egy haverunkkal vetjük bele magunkat körülbelül tíz-tizenöt órát felölelő cselekménybe. A dolog pikantériája, hogy nem lesz ráírva senkire se, hogy vajon ki lehet a gaz lövész, de a pályán elhelyezett telefonok segítségével nyomon követhetjük az ellenség mozgását, így némi odafigyeléssel a vadászt csalhatjuk a saját csapdájába.
Sajnos technikai téren szintén eléggé kiforratlan a Rebellion legújabb alkotása. Hiába a PlayStation 5, a látvány minden jóindulattal csupán középszerűnek nevezhetől. Hiába a konzol adta megannyi fantasztikus technológia, egyiket sem sikerült kifogástalanul kiaknázniuk a briteknek. Habár a pályák kinézete, a környezet megvalósítása egészen pofásnak hat, sőt a fény és árnyékeffektek néhol tényleg meglepően jól néznek ki, ezeket kicsit közelebbről megvizsgálva már könnyedén észrevehetőek az alacsony felbontású pixeleket. Az összképen az sem segít, hogy a készítők (nyilvánvalóan pénzügyi okokból) nem fordítottak túl sok figyelmet az karakterek animációjára. A fent említett közelharc, a mellékszerelők kinézete, vagy a szinkronhangok minősége szintén hagy némi kívánnivalót maga után. Remélhetőleg a következő időszakban beköszönt néhány javítócsomag, mert a szoftver jelenlegi állapotában hemzseg a kisebb-nagyobb grafikai hibáktól. Legyen szó későn betöltődő textúrákról, lebegő tárgyakról, összeolvadó pályaelemekről, összeomló teljesítményről, képfrissítési problémákról, szinte mindenből találunk jó néhányat, ráadásul egyes bugok egyenesen a továbbjutásunkat akadályozzák meg.
Összességében nem váltja meg sem a világot, sem pedig a szériát a Sniper Elite legújabb része. Értékelendő, hogy a készítők megpróbáltak mindent megtenni, hogy felrázzák a megszokott receptet, de sajnos a változtatások nagy része egyszerűen vakvágányra vezetett. Az Axis Invasion behozását leszámítva az újítások többsége magát a játék alapvető koncepcióját ássák alá. Ettől függetlenül biztosan lesznek olyan rajongók, akiknek tetszeni fog a Hitman-szerű megvalósítás, hovatovább kooperatív módban tényleg kimondottan szórakoztató tud lenni a Rebellion játéka. Egy nagyobb kedvezményre lecsapva már bőven megérheti Karl Fairburne francia kiruccanása, viszont aki ki akarja élni a mesterlövész énjét, azoknak inkább érdemesebb lesz elővenni az előző két epizód valamelyikét.
A játék megvásárlásához kattints ide!
A Sniper Elite 5 május 26-án jelent meg PC, Xbox One, Xbox Series X/S, PlayStation 4 és PlayStation 5 platformokra, mi az utóbbi konzolon teszteltük.
