Ez a fejhallgató fotót kér a füledről, hogy a legjobban szóljon – Sony WH-H910N teszt

És ez csak az egyik csodás tulajdonsága a Sony egyik legjobb Bluetooth fejhallgatójáról. Kipróbáltuk a H.ear On 3 fantázianevű eszközt.

Nagyon szép, de kell ez nekünk? Ez volt az első gondolatom, ahogy kibontottam a Sony WH-H910N vezeték nélküli fejhallgatóját. Most azon túl, hogy nyilván kell: tényleg nagyon szép, ránézésre és használatra is csodás mérnöki munkát magában foglaló, gyönyörűen megszólaló és kézreálló, hasznos funkciókkal teli a fejhallgatópiacot nem véletlenül domináló gyártó új fülese, ez nem is kérdés. De most tényleg: szükségünk van rá? Hiszen ott van nekünk több mint egy éve a kategória egyik csúcsa, az azóta is felülmúlhatatlan WH1000X-M3, meg még egy csomó hasonló modell más gyártóktól, teljesen jogos tehát a kérdés, hogy mégis miért lenne érdemes ezt választani.

Egyszerre voltam lelkes és szkeptikus, és nagy poént nem lövök le, ha elárulom, hogy végül az előbbi győzött, bár van olyan megoldás az eszközön, amit azóta sem értek. Haladjunk sorban.

Tapogatod, símogatod

Eleve sokat elmond, hogy egy videót és írott tesztet sem találni a neten, amely legalább egy-két perc vagy bekezdés erejéig ne a nagy előddel hasonlítaná össze az új csúcsmodellt. Érthető: azonnal látszik, hogy maga a gyártó is egyenes ági leszármazottjának és kistestvérének szánta. Kibontva, megfogdosva és meghajlítgatva az az ember érzése, hogy kisebb és könnyebb annál, de ez csak egy nagyon ügyes illúzió: pont ugyanakkora és pont ugyanolyan nehéz. Ügyes trükk, Sony! Akárhogy is, a 910-es (is) gyönyörű, ráadásul öt színből választhatunk – nálam a legszebb (na jó, a fekete után a második legszebb) járt, a visszafogott, kékesszürke változat. Tapintásra is egészen különleges a fejhallgató: a szokásos matt műanyag helyett kissé érdes, nagyon markáns textúrája van. Nem csak szép, hanem az ujjlenyomatokat is utálja; a kellemes, de határozott ellenállás pedig nagyon jól jön az érintés- és gesztusvezérlésnél.

Bizony, a Sony nem száll le az érzékelőfelület-vonatról, a 910-est (egy fokkal barátságosabb fantázianevén: H.ear On 3) érintés- és gesztusérzékeny felülettel látták el a jobb oldalon. Azaz összesen két gombot találunk bal oldalon, az egyik a ki-bekapcsolásért és a Bluetooth-párosításért felel, a másik a zajszűrésért és a környezeti hangok átengedéséért. A jobb oldalon semmi, az USB-C és a jack csatlakozót leszámítva: ott a kezelőfelület a fejhallgtó külső oldala maga. Pont úgy működik, ahogy az elődnél, sőt, az az érzésem volt, hogy egy kicsit még magabiztosabban és megbízhatóbban: gyorsabban és pontosabban reagált az egyébként egyértelmű és kézreálló gesztusokra (előre-hátra: ugrás a számok közt, fel-le: hangerő, koppintás: indít-szüneteltet, és így tovább, a telefonhívásoknál hasonlóan). Semmi bizonytalankodás, semmi látencia, egyszerűen működik.

Valahogy mégsem tudok kibékülni vele. Látványra és érzésre is high-tech ugyan, de az a helyzet, hogy egyszerűen kényelmesebbek és hatékonyabbak a gombok, a gyártási költségről nem is beszélve. Ha ez nem lenne elég, minden egyes gesztus a fejhallgató testén átszivárgó dübörgő-sercegő hanggal jár, már csak a jellegzetes textúra (meg persze a fizika törvényei) miatt is, ez néha, például klasszikus zenéknél kifejezetten zavaró, főleg, ha az ember nem ugrat, csak hangerőt állít. A hangerőszabályozás ráadásul nem a rendszer, hanem a fejhallgató saját hangerejét módosítja – nekem mindig jobban tetszett az előbbi, csak egyfelé kellett figyelni. Szó sem róla, a rendszer így is működik, ahogy kell, az egész mégis inkább egy (drága) partitrükk, gimmick, mint valódi élmény- és kényelemjavító feature. (Egyébként annak ellenére, hogy egy teljes bekezdést szenteltem ennek, nem kifejezetten zavaró az egész, inkább mellékes körülmény, first world problem, ez tehát ne tántorítson el senkit.)

Még valamit muszáj megemlítenem: többszöri próbálkozás, driverfrissítés és újraindítás után sem volt hajlandó a pc-mhez csatlakozni (külső, jó minőségű Bluetooth-adaptert használok), hiába minden, ha néha fel is ismerte és még csatlakozott is, akkor is csak hangvezérlő eszközként, azaz némi sercegésen túl semmilyen audiojellel nem volt hajlandó foglalkozni, ami a gépből érkezett. Telefonhoz, laptophoz gond nélkül csatlakozott, lehet, hogy a gépben van a hiba, mindenesetre semmilyen más Bluetooth-eszköznél nem láttam még ilyet.

Hang, minőség

Szerencsére a negatívumokat ezzel ki is végeztük. Mint említettem, USB-C csatlakozóval bír, azaz a töltés gyors és megbízható, az akku sokáig bírja, a gyártó 35 órát ígér és nem kamuzik: én három nap intenzív használat után jártam a felénél, a töltöttséget ráadásul egy gombnyomással ellenőrizhetjük. A gyártó mellékel egy a fejhallgató színével megegyező (!!!) jack-jack kábelt, azaz hagyományos, vezetékes fejhallgatóként is használhatjuk, ha még jobb hangminőségre és nagyobb dinamikára vágyunk. (És/vagy merülőfélben az akku és nem akarjuk tölteni.) A kialakítás stabil és tetszetős, a fejpánt kellően szoros, jól párnázott, jól állítható (tudom, ez végképp mellékes, de a szakaszos állítás klikk hangja a legszebb, amit fejhallgatón valaha hallottam), a párna bélése és műbőr borítása is kényelmes, mérete még nagyobb fülűeknek is megfelelő. A márkajelzés diszkrét, a füles összehajtható, hordtatyót is kapunk hozzá, ez sajnos nem olyan meggyőző, mint az M3-as kemény doboza (és ezért az árért talán elvárható lenne egy hasonló megoldás), de jobb, mint a semmi.

Számomra messze a legfontosabb szempont, mégis valamiért a tesztek harmadik harmadában szokás foglalkozni vele: a hangminőség. Aki már megtisztelte a fülét Sony-fejhallgatóval, annak nem lesz meglepetés, hogy a H.ear On 3 egyszerűen szuperül szól. Mármint szó szerint: egyszerűen is és szuperül is. A Sony itt is a rá jellemző telt, kicsit a basszus felé billenő, de azt sosem túltoló karaktert alkalmazta, a pop, a hiphop és a durvább elektronikus zenék tökéletes társa a fejhallgató, de a közép- és felső tartomány is részletgazdag, tehát az sem marad le semmiről, aki klasszikus zenét hallgat. A membránok ugyan „csak” 25 milliméteresek az előd 40-ével szemben, azaz papíron kevésbé erőteljes, de a Sony némi mérnöki bűvészkedéssel úgy alakította ki a meghajtókat, hogy a hatás szó szerint megszólalásig ugyanaz, a H.ear On 3 csak egy nagyon-nagyon kicsit marad el az M3-tól, sokkal kevésbé, mint arra a számok alapján számítani lehetett.

Szerencsére kompatibilis az LDAC Bluetooth-szabvánnyal, azaz jóval nagyobb bitrátával fogadja a zenéket, mint olcsóbb társai, így a hangzás is részletesebb, a nem-audiofil felhasználók így aligha tudják megkülönböztetni a vezeték nélküli Spotifyt a CD-től. Az audiofilek, vagy azok az átlagfelhasználók, akiket idegesít a basszus, mindenképp próbálják ki vásárlás előtt – de lefogadom, hogy még utóbbiak többségének sem lesz ellenvetése. A fentieknek hála videojátékokhoz is nagyszerű, igaz, gaming headsetként azért óvatosan alkalmazandó, a mikrofon mégiscsak telefonálásra jó. Ha már itt tartunk: a hívásminőség is nagyszerű, oda és vissza is.

Önkéntes elkülönítés

A fejhallgató elődje, az M3-as már csak a szinte tökéletes aktív zajszűrés miatt is híres lett, és szerencsére kistestvére sem adja sokkal alább. Dupla mikrofonnal detektálja a környezeti zajokat és a legtöbb helyzetben tényleg minimalizálja őket, különösen tömegközlekedésen (ezt infektológiai szempontból érthető okokból csak egyszer teszteltem egy pár perc erejéig), repülőn (ezt meg egyáltalán nem), vagy akár irodai környezetben. Az emberi hangok és a nem egyenletes zörej ugyan át-átszivárog, de ez természetes, tökéletes zajszűrés nincs – a Sony fülese pedig úgy oldja meg mindezt, hogy az nem megy a hangminőség kárára, én legalábbis hallható különbséget nem érzékeltem. Nagyszerűen működik a környezet átengedése is, és ami a legjobb: a tenyerünket az érzékelőfelületre helyezve bekapcsol, és addig úgy marad, amíg el nem vesszük onnan. Azaz nem kell gombok után matatnunk, ha csak egy gyors beszélgetésre van szükségünk. Így tényleg van értelme a kezelőfelületnek.

Az egészhez persze app is jár, méghozzá zavarbaejtően részletes: a hangforma finomhangolásától a fülkagyló-analízisen (ez komoly, fotót kér a füledről, hogy hozzáigazítsa a hangzást!) át egészen a zajszűrés gomb programozásáig. Ezzel most már akár az Alexát vagy a Google-asszisztenst is felébreszthetjük – a Sony fülese ugyanis ezekkel is kompatibilis.

A válasz a cikk eleji kérdésre: igen, a H.ear On 3-nak nagyon is van keresnivalója a piacon. Kívül-belül szép, tartós, nagyszerű funkciókkal és bitang hangzással felszerelt prémium fejhallgató ez, azoknak ideális, akik szintet szeretnének lépni az alső-középkategóriából, vagy akár első fülesnek is bárhova, bármilyen helyzetbe (kivéve talán a konditermet); szóval mindenkinek, aki a lehető legjobbat szeretné, úgy, hogy a százezer forint a lélektani határ.

103370cookie-checkEz a fejhallgató fotót kér a füledről, hogy a legjobban szóljon – Sony WH-H910N teszt