A The Last of Us Part I címmel kiadott, grafikailag feljavított remake rávilágít arra, hogy a Naughty Dog játéka csodálatos műalkotás… csak nem játékként.

Ahány vonatkozó tematikájú magazin, Twitter-thread és YouTube-csatorna, annyi „a világ 10 legjobb videojátéka” témájú toplista, ezt tudjuk jól. Van azonban egy alapmű, amely legfeljebb a trendekkel direkt szembemenő, provokatív, edgy listákról maradhat le, egyébként ott a helye minden tisztességes, magára valamit adó orgánumban: természetesen a Naughty Dog 2013-as The Last of Us című dolgozatáról van szó, amely nem egyszerűen követte a PlayStation-hagyományokat remek egyjátékos kampányával és történetével, hanem konkrétan egyszer és mindenkorra bebizonyította, hogy karakterek, sztori, drámai ív, párbeszédek, operatőri munka, vágás és színészi játék tekintetében a videojátékok semmiben sem maradnak el a filmek (na jó, a nagy műgonddal összerakott sorozatok) mögött.

(Más kérdés, hogy dolga-e a játékoknak a filmeket, sorozatokat imitálni ahelyett, hogy arra gyúrnának, amit csak ők tudnak; a Naughty Dog szerint dolguk, de ez messzire vezet, zárjuk is be a zárójelet.)

Azóta eltelt majd’ tíz év, megjelent a második rész is, amiről itt írtunk, majd az alapjáték után érkezett egy sztorialapú DLC, egy remasterelt újrakiadás, egy brutális, a szó jó és rossz értelmében lélekölő folytatás, és mindjárt bemutatják a franchise-ból (hiszen itt már franchise-ról beszélünk) készült HBO-s sorozatot, amelynek trailere épp most pottyant le.

https://www.youtube.com/watch?v=rBRRDpQ0yc0

Megnéztük, és azonnal kedvet kaptunk arra, hogy harmadszor is, azaz PS3 és PS4 után már PS5-ön is végigtoljuk ezt a remekművet. A fejlesztők ugyanis természetesen portolták a legújabb generációs konzolra is; ami kevésbé természetes, de annál örvendetesebb, hogy ezúttal nem elégedtek meg a felbontás és képfrissítés növelésével, illetve némi vizuális fazonigazítással itt-ott:

egy a nulláról újraépített remake-et kaptunk The Last of Us Part I címmel, amelyben a világ és a karakterek pont úgy néznek ki, ahogy azt 2022-ben elvárnánk egy új játéktól.

Hatalmas meló volt ez, sokan Neil Druckmann kreatív vezető és a Naughty Dog csapata szemére vetették, hogy egyrészt semmi értelme sem volt, hiszen az eredeti játék is csodás, másrészt ez az egész csak arra világít rá, hogy a generációk közti hatalmas grafikai ugrások kora lejárt, a mostani címek már csak kicsit szebbek, mint a 3-4 évvel ezelőttiek. Bár van ebben némi igazság, minket ez nem különösebben érdekelt: alig vártuk, hogy belevethessük magunkat Joel és Ellie posztapokalitpikus összekapaszkodásába, amelyet ezúttal a legutóbbi Uncharted-epizódok és a The Last of Us Part II motorja hajt, ennek megfelelően szebb, mint valaha. Ez pedig nagy szó, hiszen annak idején a PS3-ról remasterelt változat volt a PS4 legszebb játéka, pedig akkor már megjelent pár exkluzív Sony-cím az akkor még viszonylag új konzolra.

Feltettünk magunknak tehát két kérdést:

  • Tényleg volt értelme újra kiadni most is, illetve tényleg van értelme csak emiatt végigjátszani?
  • Egyáltalán, mennyire jó játék 2022-ben a The Last of Us?

Az egyikre kellemes, a másikra kellemetlen választ kaptunk 20 óra játékidő után; sokan utálnak majd minket, mire a végére érünk, de hisszük, hogy erről bizony beszélnünk kell.

Kezdjük a jó hírrel: igen, nagyon is volt értelme kiadni, és igen, az új TLoU csodálatosan néz ki. Nem csak Joel és Ellie, hanem a legjelentéktelenebb mellékszereplők is szinte lemásznak a képernyőről, olyan elképesztő részletességgel modellezték, textúrázták és animálták őket újra Druckmannék. Ez rögtön a játék legendásan depresszív bevezetőjében kiderül: miközben Joel lányával bejártuk az üres házat, egyszerre öntött el a nosztalgia és csodálkoztunk rá úgy a játékra, mintha először láttuk volna. Nem csak a textúrák, hanem a fény-árnyék hatások is lehengerlőek, a Naughty Dog házi ray tracing technológiájának hála végre nem olyan az egész, mint egy videojáték kedvéért felépített, hanem mint egy valódi élőhely – és ez az összes többi helyszínre is igaz. Az eső áztatta utcák, az épületeket beborító növényzet, az elhagyatott termekben kavargó spórák a zseblámpák fénye mind… mondanánk, hogy fotorealisztikus, de nem ez a jó kifejezés, hiszen a Naughty Dog játékai a konzolok grafikai képességei ellenére sem törekedtek soha ilyesmire, mindig egy kicsit stilizáltak, a valóságtól elemeltek voltak. A szó, amit keresünk:

Hihető.

A fejlesztők titka, hogy bevetették az elmúlt tíz évben szerzett világítási és kompozíciós tapasztalatukat: nem csak feljavították a helyszíneket és a karaktereket, hanem, ahol kellett, le is csupaszították azokat. Az átvezető animációk és a játékmenet közben is sokkal kevesebb a zavaró elem, semmi sem tereli el a figyelmet a szereplők elképesztő részletességgel rajzolt és animált arcáról, mozgásáról. Joel fáradtabb és nyúzottabb, mint valaha, Ellie pedig hús-vér kislány, eltűnt a nagy szemű, babaarcú, kissé Disney-hercegnőre emlékeztető videojáték-karakter, helyette egy igazi emberi lényt kapunk, kifejező tekintettel és mimikával. Szinte mindenkit „kicseréltek”, azaz újraterveztek, valóságosabbá és – megint ez a szó! – hihetőbbé tettek. Le a kalappal a Naughty Dog csapata előtt; a The Last of Us Part 1 a legjobb remake, amit valaha láttunk. Pedig mostanában erős a mezőny.

A játékmenet többnyire változatlan; itt-ott kicsit feljavították, kellemesebb, reszponzívabb az egész, és kapunk egy csomó kisegítő lehetőséget, amely főleg a motorikus és vizuális segítségre szoruló játékosoknak kedvez. Szomorú azonban, hogy kimaradt az egyébként meglepően jó multiplayer mód, szívesen beleöltünk volna még kétszer annyi időt a játékba, mint amennyit a történetalapú kampány felemésztett. (Vagy szívesen megvettük volna a TLoU Part I-t jóval olcsóbban.) Ez azonban ne tántorítson el senkit: aki a feljavított grafikára kíváncsi, és azt várja, hogy újra rácsodálkozhat a világ egyik legjobbra pontozott játékára, ne habozzon, nem fog csalódni.

Nem véletlenül írjuk, hogy „legjobbra pontozott” ahelyett, hogy „legjobb”. Fel kellett tennünk ugyanis a másik kérdést: tényleg olyan jó ez a játék, mint ahogy emlékszünk rá? Nagyon-nagyon szeretnénk kiszolgálni a rajongókat és saját nosztalgikus érzéseinket, és azt mondani, hogy

természetesen igen, a The Last of Us még mindig a világ egyik legjobb játéka, kikezdhetetlen, tökéletes alapmű, hibátlan az egész, és aki bármi mást mond, cinikus rohadék és a pokol review bombereknek fenntartott külön bugyrában rohad majd az idők végezetéig,

de nem tudjuk ezt mondani. A valóság ugyanis a következő:

Bár a Last of Us nagyszerű szórakozást és katartikus történetet ígér, annyira azért nem jó játék. Sőt, tovább megyünk: 2013-ban sem volt az.

Tudjuk, hogy ez szentségtörés, de azért olvasd végig, kérlek, mielőtt habzó szájjal kommentelsz és jelentesz minket a cancel culture rendőrségnél.

Gondolj csak bele: a The Last of Us egy történetalapú, külső nézetes akciójáték, amely egyszerre walking simulator (emlékezz csak a hosszú-hosszú részekre, ahol nincs akció, alig történik valami, csak a szereplők beszélgetnek vagy motyognak magukban), cover shooter, lopakodós sandbox és túlélőhorror. Ennyi minden nem férhet, sose férhetett bele egy játékba úgy, hogy mindegyik része kiemelkedő legyen: nem is lett az. Konkrétan mindegyik aspektusa átlagos vagy jó, de sosem rendkívüli. A lopakodós játékmenet a végletekig egyszerű, a túlélőmechanika primitív, de funkciónál, lövöldözni pedig… nos, kielégítő. Ennyi, nem több.

Nem volt ez másképp 2013-ban sem, akkor azonban minderről elterelte a figyelmet a lehengerlő történet és az, hogy kevés játék volt, amely közben úgy izgultunk a szereplőkért, mint a The Last of Usban. Nem is a meglepő fordulatok miatt – bár azokból sem volt hiány –, hanem mert tényleg úgy írták meg őket, mint egy összetett, drámai film szereplőit: megismertük őket, azonosultunk velük, minden esendőségükkel, hibájukkal. A sivár, szomorú és erőszakos második rész után már el is felejtettük, de az alapjátékban igenis volt humor, akadtak könnyed, kedves pillanatok; annál durvább volt a borítékolható sorozatos tragédia. Ezért emlékszünk úgy rá mint a világ egyik legjobb játékára, nem az egyébként tényleg közepes gameplay miatt.

2022-ben azonban jobban kilóg a lóláb, azaz határozottan – és jogosan – az az érzésünk, hogy a filmes kifejezőeszközök mögött valójában egy közepes játékkal van dolgunk. Azóta túl vagyunk – hogy csak a Naughty Dognál maradjunk – két Uncharted-epizódon és egy TLoU-folytatáson is, azaz megszoktuk a valódi (összetettebb és sokkal nagyobb) sandbox-pályákat, a választható útvonalakat, a kiszámíthatatlanabb AI-t és azt, hogy sokkal kreatívabban állíthatunk csapdákat az ellenfeleknek. Most azonban mindez csak arra világít rá, hogy az első epizód – nyilván a hardveres kötöttségek miatt – sokkal lineárisabb pályákkal és szűkre szabottabb játékmenettel bír.

Ez azonban nem tragédia, sőt: semmi baj vele, csak nem árt tisztában lenni vele, mielőtt ész nélkül idealizáljuk és értelmetlenül magas piedesztálra helyezzük ezt a remekművet – mert amúgy az, remekmű. Csak nem játékként. Hanem egy csodálatosan megírt, felnőtteknek szóló, egyszerre drámai és horrorisztikus animációs filmként. Ez azonban mit sem von le abból, hogy a világnak nagyon nagy szüksége volt rá (játékként) 9 éve, és hálásak vagyunk a Naughty Dognak, hogy a remake-kel emlékeztettek rá, milyen volt, ahogyan próbáltunk nem sírni a végén. Akkor nem sikerült; most majdnem sikerült. De csak majdnem.

UI.: ha szereted és tetszik a játék, kiegészítőket is tudsz hozzá vásárolni: