The Medium teszt (PS5)

A lengyel Bloober Team egyre nagyobb név a horrorjátékok színterén, mi sem bizonyítja ezt jobban az év elején megjelent The Medium, ami a stúdió eddigi legkiválóbb játéka lett.

A Layers of Fear, az Observer: System Redux és a Blair Witch alkotói 2016 óta rukkolnak elő a jobbnál-jobb címekkel. Sorozatuk pedig töretlennek tűnik, hiszen a januárban megjelent, akkor még Xbox Series X/S és Windows exkluzív The Medium pedig szintén óriási sikernek bizonyult mind a horror rajongók, mind pedig az iparági médiumok által. Feszült atmoszférával, gyönyörű prezentációval és remek narratív elemekkel ellátott alkotás lett, ami az egyedi mechanikájával ügyesen feldobta a már jól megszokott játékmenetet. A készítők szerencsére nem hagyták parlagon a PlayStation 5 tulajokat és mivel az év elején nem teszteltük le, ezért a lenti írás elsősorban egy The Medium teszt lesz, amit a Sony konzolján vettünk górcső alá.

1999-ben járunk, a helyszín Lengyelország. Marianne éppen a nevelőapja temetését intézi, amikor hirtelen megcsörren a telefon. Egy Thomas nevű férfi szól bele, aki azt kéri, hogy menjen el az egykor csillogó Niwa hotelhez és különleges adottságával mentse meg Őt valamitől. Ebben mondhatni még nincs semmi extra; lehet ez egy félretárcsázás vagy egyszerűen csak szórakozik az illető. A dolog akkor lesz különös, amikor kiderül: a rejtélyes férfi tisztában van Marianne képességével, plusz főszereplőnk hitetlenkedése nyomán még az állandóan ismétlődő rémálmát is sebészi pontossággal el tudja mondani. A sors fintoraként ráadásul nem elég az idegőrlő telefonhívás, hiszen Marie saját maga készíti fel az elhunyt apát a végső búcsúra, mivel az alagsorban családi vállalkozásként pont egy ravatalozó működik. Miért érdekes mindez? Főszereplőnőnk ugyanis képes kapcsolatot teremteni a halottakkal, illetve át tud utazni egy, a lelkektől hemzsegő párhuzamos világba. Ez egyfajta purgatórium, ami abban üt el a Bibliában ismertektől, hogy némelyek akaratuktól függetlenül ragadtak itt és a segítségünk nélkül egyszerűen képtelenek továbblépni az örök béke birodalmába. Joggal lehet picit  “Szellemekkel Suttogó” érzete az embernek, ám ennél azért ennél picit horrorisztikusabb a játék felütése.

Marianne speciális képessége lesz a The Medium alfája és omegája; az erőteljes szimbolikus rendszerrel megáldott „valóság” párhuzamosan fut a jelenlegi világunkkal, de mindez egy sokkal groteszkebb képi megjelenítéssel bír. Játékmenet szempontjából pedig a különleges mechanizmusnak hála osztott képernyőn egyszerre fogunk mozogni, kutakodni és nyomozni a Niwa szállót körülvevő borzongtató rejtélyek után. Ennek fő helyszínéül fog szolgálni a már fentebb említett üdülő, ami inkább hasonlít egy posztszovjet panelházra, amit egy szörnyűséges vérengzés miatt mára már inkább egy teljesen elhagyatott kísértetszállóra hajaz. Nyilván ilyen kétes hírnévvel nagyjából mindenki kerüli az objektumot –, kivéve persze mi, akik egyébként is extrém érzékenyek vagyunk a paranormális jelenségekre. Már itt az elején le kell szögeznem; a Bloober Team zseniális művészi hangulatot alkotott a játékához; a hotel felfedezése és prezentációja pedig vérfagyasztó, ami főleg a rögzített kameraállásoknak köszönhető.

Valóban egy oldschool megoldásról van szó, de azért ezt ellensúlyozták a dinamikusabb, mozgékonyabb kameraváltások, így ezek nem annyira statikusak, mint ahogy anno a Silent Hill esetben voltak. Az elején aggódtam, hogy idegesítő lesz a fix képi világgal való játékmenet, viszont pár óra elteltével rá kellet jönnöm; a pazar atmoszférának és rendezésnek lelkét jelenti a The Medium kamerakezelése. Néhol az irányítás okozta frusztráció felett is hamar szemet tudunk hunyni, főleg miután elénk terül a fejlesztők beállításai, művészi kompozíciói, a „túlvilág” vizuális megjelenése, melyek a legtöbbször tényleg ámulatba ejtően sikerültek. Miközben világok között utazunk vagy éppen párhuzamosan haladunk bennük, számos fejtörőbe fogunk belebotlani, amelyek közül szinte mindegyik tökéletesen beleillik a játék által felvázolt koncepcióba.

Kétségkívül az egyik legötletesebb mind közül a fényképek előhívását bemutató puzzle, ami meglehetősen realisztikusan mutatja be a konkrét folyamatot, de rengeteg olyan kihívással fogunk találkozni, amikor a „valóságok” között kell váltogatnunk és a testi valónkból kilépve leszünk kénytelenek megtalálni a megoldáshoz vezető utat. Persze nem mondom, hogy minden logikai szekvencia lett teljesen egyedi módon kivitelezve, mivel jó pár darab a már megszokott sablonokból építkezik; gyűjts össze x darab babát, keresd meg az ajtót kinyitó kulcsot, rakd össze a kirakóst, stb., de ettől függetlenül egyszer sem érződnek ezek idegen elemeknek a végigjátszás folyamán.

A The Medium 10-12 órányi cselekménye alatt csupán nagyon keveset árul el a történet konkrét mozgatórugóiról. A legtöbb sötét foltot a hotelben szétszórt, illetve hátramaradt írásokból, tárgyakból lehet kitölteni. Szépen lassan rájövünk, hogy szálló maga egy tragédiáktól hemzsegő helyszín, aminek borzalmainak egy része egészen a második világháborúra nyúlik vissza. A misztikus atmoszféra végig áthatja Marie utazását, amiben megannyi apró történettel és mellékszereplővel fogunk találkozni. Mindegyikük egy-egy szomorú históriát mesél el, ráadásul ezek teljesen szürreális művészi vonásokkal bírnak a „túlvilági” síkon. Az ábrázolás pedig Zdzisław Beksiński disztópikus, látványvilágú festményei nyomán halad, ahol gyakorlatilag mindennek megvan a maga pokoli alternatívája. Érdekes módon az alvilág ábrázolása jócskán eltér a megszokottól, itt általában minden sivár, poros, amit tényleg olyan csend jellemez, ahová a halál se jár. Ebből adódóan a ránk leselkedő rémségek sem a Doom féle ábrázolást követik, inkább hasonlítanak a Dark Souls amorf szörnyeire.

Ha pedig látványilág, akkor szót kell ejtenünk a hasonló zsánerben mozgó játékokra jellemző stílusváltásokról. A The Medium során, ellenben a kategória többi résztvevőjével szemben dettó tetten érhetőek ezek a váltások. Ha végzünk az adott szakasz főellenségével, akkor ennek hatására megváltozik a környezet, sőt maga az atmoszféra is. Az előzőtől mindig eltérő színeket és megoldásokat, tehát teljesen újfajta dizájnt kapunk, ami jócskán felrázza, illetve kicsit megváltoztatja a cselekmény hangulatát. Persze nem kell megijedni, végig marad a horror-thriller vonal, csupán mindig picit másképp adagolják a készítők.

Talán a szoftver leggyengébb része, az ún. harcrendszer, illetve annak teljes hiánya lett. A dimenziókban bolyongó Marianne „odaát” csak úgy tudja magát megvédeni a különböző kisebb-nagyobb rémségektől, hogy pár másodpercre egy védőpajzsot von maga után. A valóságban ez a mechanizmus kimerül a levegő visszatartásában, nehogy elkapjon a minket a világok között is üldöző démon. Borzasztóan sajnáltam, hogy nem tudunk a szó legszorosabb értelmében megküzdeni velük, holott bizonyos esetekben egyszerűen ordít érte a szituáció. Ezeknél a részeknél érezzük leginkább, hogy a The Medium nem egy óriási büdzsével rendelkező projekt, amit sok esetben inkább a hangulat, mintsem a járkálós játékmenet visz el a hátán.

A látványvilág és a hangzás tekintetében egyáltalán nem panaszkodhatunk, de ez már nem feltétlen igaz a játék többi technikai aspektusára. A fentebb említett irányítás tud frusztráló lenni, ráadásul lengyel rokonaink sajnos a PlayStation 5-ös kiadással nem tudtak mindent kipréselni Sony gépezetéből. Persze a haptikus visszacsatolás korrektül működik; az adaptív ravaszok nagyszerűen reagálnak, a magnófelvételek/telefonhívások szintén a vezérlőből szólnak, plusz a kontroller mozgáskövetését használhatjuk a zseblámpánk irányítására vagy a kéziratok lapozgatására. A stúdió ügyesen kihasználta az irányító képességeit, ellenben az instabil képfrissítés, a sugárkövetés (ray-tracing) teljes hiánya már adhat nekünk némi hiányérzetet. Ezenkívül hiába a piac legjobb SSD-je, így is legalább fél és egy perc közötti időt kell várnunk a játékállások betöltésére. Talán önmagában ez még nem is lenne akkor gond, de ha azt nézzük, hogy egy „tripla A” kategóriás cím pár másodperc alatt elindul a Sony konzolján, akkor teljesen jogosan ráncoljuk a szemöldökünket a hosszú töltési időért.

Mindemellett a The Medium hangulata tényleg elsőosztályú lett, ami korántsem az egyébként nagyon ügyesen kivitelezett jump scare-ekben, hanem az álldóan ránk tapadó fojtogató hangulatban keresendő. Ezt a hangulatot pedig a már fentebb említett gyönyörű vizuális megjelenítés és természetesen hangzás adja. A játék háttérzajait, zenéjét a Silent Hill-sorozatból ismert Akira Yamaoka szolgáltatja, aki természetesen most sem volt rest, amikor egy ízig-vérig horror atmoszféra megteremtéséről van szó. Azt kicsit sajnáltam, hogy a betétdalok többsége nem operál olyan erős dallamokkal, mint ahogy azt megszokhattuk, de természetesen a hangulatra így is óriási lapátokkal dobál a japán zeneszerző jelenlegi munkássága.

Összességében a The Medium remek alkotás lett, ami nagyszerűen operál az újszerű játékmenetével, kiváló narratívájával, valamint nyomasztó hangulatával. A PlayStation 5-ös kiadás pedig, bár felemás technikai jellemzőkkel bír; gondolok itt a lassabb töltési időre és ingadozó fps-re, amik miatt joggal lehetünk picit morcosak, viszont a kontroller adta haptikus visszacsatolást már ügyes érzékkel aknázta ki a Bloober csapata. Bár egyelőre nem készítettek igazi keményvonalas, “tripla A” kategóriás játékot, érdemes lesz figyelemmel kísérni ezt a nagyon tehetséges lengyel csapatot, hiszen megfelelő anyagi támogatással még rengeteg borzongtató élménnyel gazdagíthatják a horror rajongók idegszálait.

A The Medium eredetileg január 28-án, Xbox Series X/S és PC, illetve PlayStation 5-re szeptember 3-án jelent meg.

129390cookie-checkThe Medium teszt (PS5)