Létezik tökéletes játék? Ha igen, akkor ez az – Hades teszt

Konzolos kiadást kapott a tavaly év játéka, amely így már az idei év játéka is. A Hadesnál jobb dolog nagyon rég történt a videojáték-iparral.

Sok-sok minden járt a fejemben a Hades világában töltött 50-60 óra alatt, főként persze a fegyverek és az, hogy milyen kombókat és bónuszokat pakolok majd rájuk a következő próbálkozásom idején, amikor is az alvilágból biztosan nem szököm meg, de talán egy kicsit messzebb jutok, mint legutóbb. Sokat gondoltam az istenekre is, pontosabban arra, hogy az időnkénti barátságos jópofizás ellenére mennyire közönyös rohadék mind. Emellett nagyon sokat gondoltam játék közben Csíkszentmihályi Mihályra is.

Csíkszentmihályi Mihály hazánk egyik (szokás szerint) külföldre szakadt büszkesége, aki a hetvenes években kis túlzással megújította a pszichológia tudományát azzal, hogy leírta a flow-élményt. Bár ennek azóta egész szakirodalma van, azt, hogy mi a flow, mégis képtelenség elmagyarázni egy olyan embernek, aki még nem érezte. Aki pedig érezte, annak nem kell magyarázni. A flow a tökéletes koncentráció állapota, úgy, hogy nem kell erőlködni, dolgozni, vagy úgy általában bármit tenni ezért a koncentrációért: egyszerűen ott van. Akkor mégpedig, ha annyira élvezetes az elfoglaltság, hogy megszűnik a külvilág, csak én vagyok és az, amivel foglalkozom, teljesen átadom magam neki, és ő is átadja magát nekem. Nincs munka, nincs idő, nincs semmi, csak a dolog, amit művelek és én.

Aki már játszott a Hadesszel – alighanem elég sokan, hiszen egy éve jelent meg, most „csak” konzolos megjelenést is kapott – az pontosan tudja, miért hozom fel Csíkszentmihályi Mihályt és felfedezését egy játéktesztben. Azért mert a Hades garantálja a flow-élményt. Nem, nem is garantálja: a Hades maga a flow. Nagyon rég éreztem ilyet, talán a Sekiro: Shadows Die Twice volt hasonló, ám ott az önfeledt, átszellemült játékélményt rendszeresen felváltotta a saját inkompetenciám (magyarul: bénaságom) okozta frusztráció. A Hadesben ennek nyoma sem volt – pedig bénáztam rendesen. Ám a Supergiant mesterműve még a borítékolható bukást is kész élménnyé varázsolta.

A Supergiant Games a nevével ellentétben kicsi, de, ahogy a neve is sugallja, hatalmasakat gurító indie sztárcsapat, amely az első játékuk (Bastion) kirobbanó sikere után nagyon-nagyon okosan úgy döntött, nem nő nagyra, nem vásároltatja fel magát egy óriáskiadóval, nem vesz fel még kétszáz embert és kezd bele véget nem érő, de hamar kifáradó franchise-ok gyártásába, hanem megmarad annak, akit megszerettünk: kézzel rajzolt, személyes, intim történetek mesélő, szerény kollektívának. Bastion, Transistor, Pyre és most a Hades: mindegyikről ordít, hogy nem biztosságok, befektetők és részvényesek döntöttek arról, milyen legyen, nem készült fókuszcsoportos elemzés sem, a vásárolható lootboxokat, mikrotranzakciókat, kozmetikai és egyéb DLC-ket és ezt az egész rettenetes, a komplett videojátékipart megmérgező „games as service”-modellt is nagy ívben elkerülték, ami kész csoda 2021-ben, és nagyon úgy tűnik, hogy ez így is marad.

A Hades ezúttal nem a fejlesztők saját fantáziavilágában játszódik, hanem az ókori görögökében. Akik semmit nem tudnak a játékról, azoknak meglepő lehet, hogy nem a címszereplő alvilági istent irányítjuk, hanem mostohafiát, Zagreust, akiről már az első másodpercekben kiderül, hogy nagyon-nagyon meg akar lógni az alvilágból, annyira, hogy ezért kész meghalni is. Ezzel mondjuk sokat nem mondtam, ha ugyanis meghal, egyszerűen visszakerül a palotájába, és kezdheti az egészet először, mint Bill Murray az Idétlen időkigben. Amikor először körülnéztem, gyorsan megértettem, mire ez a nagy mehetnék: bár a hatalmas termekben felbukkannak szimpatikus mellékszereplők, mint Achilles, Cerberus, a háromfejű kutya, vagy egy valamiér vaskos New York-i akcentussal vakeroló csontváz, az egész banda (és Zagreus egész élete) felett ott hatalmasodik Hades, az alvilág ura, ránézésre Zeus gonosz ikertesója. Inkább passzív-agresszív, kellemetlen alak, mint nyíltan gonosz főellenfél (igaz, ami késik, nem múlik), különösebben az sem érdekli, hogy fia rendre meglóg, és szétveri gondosan karban tartott birodalmát, tudja, hogy semmi esélye. Nem csoda, hogy byroni spleennel panaszkodó emós lett szegény gyerekből.

Hát ezért megyünk neki a procedurálisan, azaz véletlenszerűen, de mégis logikusan elénk táruló pályáknak és a fokozatosan nehezülő alvilági seregeknek. A harcrendszer azonnal berántja a játékost, igaz, a Hades nem magyarázza túl a szabályokat, szinte mindenre neked kell majd rájönnöd, és ez így van jól. Annyira feszes, pörgős, mégis logikus és a taktikai érzéket és reflexeket ugyanúgy megmozgató játékmenet ez, hogy azt nehéz leírni, elsőre a Returnal-felelős Housemarque korai PS4-játékai (Resogun, Nex Machina) jutottak eszembe. Az első pár óra alatt így is úgy érzed majd, hogy egy szokásos rougelike játékkal van dolgod, pályáról pályára egyre több és erősebb bónusszal és power uppal, az ismerős képletet legfeljebb az töri meg, hogy időről időre szó szerint beköszönnek az istenek, akik látszólag segíteni akarnak, adnak ezt-azt, megkönnyítik egy kicsit az életünket, elmondják, hogy várnak az Olümpuszon, de különösen nem avatkoznak be. Félig diplomáciai okokból, félig meg azért, mert lusta tahó mind, és teljesen jól elvannak Zagreus nélkül is.

Átvezető animációk persze nincsenek, csak rajzolt illusztrációk, cserébe olyan szinkronhangokkal, hogy azt tanítani kellene a videojátékiskolákban. A színészek hús-vér karaktert varázsolnak az istenekből, szó szerint életre keltik őket. A kedvencem a hedonista Dionüszosz, Afrodité túltoltan szexi, Zeusz pökhendi és atyáskodó, egyszóval hozzák a formájukat, és szerencsére a power upokat is. Az első tíz-tizenöt óra után halálosztó gépezetté válsz majd, olyan kombókkal, hogy követni is nehéz lesz, éppen mi okozta ellenfeleid halálát. Aztán jön egy pálya, ami kifog rajtad, és kezdheted előről. És kezded is, és még élvezni is fogod.

Tudod, hogy miért? Mert rougelike ide vagy oda, a Hadesnak van története. Méghozzá igazi. Komoly, néhol abszurd, néhol sokkoló, néhol megható, lassan indul be, és apránként bomlik ki, a poént nem szeretném lelőni, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy tíz-húsz óra után már messze nem csak az élvezetes harcrendszer miatt veted bele magad újra és újra a futamokba, hanem azért is, mert nagyon-nagyon érdekel, hogy mi történik majd, hogy mire megy ki a játék. (Szó szerint.) A Hades pedig nem ér véget a konklúzióval, sőt, bizonyos értelemben akkor kezdődik, kicsit, mint a Nier: Automata esetében, de ha ennél többet mondanék, az már spoilerezésnek számítana.

Az élmény pc-n és konzolon is elsőosztályú; ha szerencsés vagy, és beszereztél egy PS5-öt, azt a verziót ajánljuk. A grafika 4K-ban tündököl, röccenés nélkül hozza a 60 fps-t, töltőképernyőknek nyoma sincs, a kontrollert pedig mintha ehhez találták volna ki. Nem mintha bárhol máshol ne lenne szinte tökéletes a játékélmény, még Switch-en is csodálatos élményben lesz részed.

A Hades nem csak a tavalyi (és a konzolos kiadásnak hála az idei) év játéka, amely iránt végre igazi, őszinte lelkesedést érzek (kezdtem elfelejteni, milyen ez), hanem reményt ad az éppen borzasztó állapotban lévő videojáték-ipart illetően is. Azt már nagyjából mindenki érzi, hogy a bejáratott nevekben és címekben nem sok lendület van, a nagy költségvetésű címekért felelős, tehát biztonsági játékot játszó AAA-piac már mást sem tesz, csak folytatásokat és spinoffokat dob piacra, nem csak a játékosok, de a fejlesztők is végképp belefáradtak a tizenharmadik Assassin’s Creedbe, Far Cryba, Call of Dutyba és Need for Speedbe, de még a Halo- és Gears-széria is mintha kissé leeresztett volna. Ez a lufi márpedig kipukkad majd, amikor a stúdiók végképp kivéreztették a fejlesztőcsapataikat és elszívták tőlük az összes kreatív energiát, nehogy véletlenül legyen egy eredeti ötletük, ami megbukhat a fókuszcsoportos teszteken és veszélybe sodorná a kötelező nyolcmilliós eladási kvótát. Ha pedig ez megtörténik, maradnak a független, a nagyokhoz képest töredék pénzből dolgozó fejlesztők a 8-10 gigabyte-ot foglaló, de így is emlékezetes játékokat alkotó fejlesztők. A Hades után úgy vagyok vele, hadd szóljon. Mi csak jól járunk, ha eljön az ő idejük.