Mindjárt lekungfuzom a maffiát, csak előtte lefotózom a robogóval szaltózó nénit – Yakuza 3 Remastered teszt

Kiadták a legendás, Japánból csak évek könyörgése után exportált Yakuza-sorozat harmadik részét Playstation 4-re egy kicsit felújított grafikával és minimális – de szükséges – változtatásokkal. A rajongókat és azokat, akik nosztalgiától fűtve át szeretnék élni a még a sorozathoz képest is furcsa harmadik epizód élményét, nyilván nem kell győzködni, hogy vágjanak bele (lebeszélni meg úgysem tudnánk őket), de mi a helyzet az új játékosokkal? Azokkal, akiket eddig elkerült a Yakuza-őrület, de most belevágnának, és ha már belevágnak, a kronológiailag első PS4-en hozzáférhető résszel, tehát a harmadikkal kezdenék – mielőtt rátérnének a legutóbbi hatodikra és az őrült spin-offjaira. Nekik szól ez az inkább figyelmeztető mint lelkesítő cikk.

Például. Ha letöltöd és elindítod, az első, amit látsz a Yakuza 3 Remasterből, az egy figyelmeztetés, hogy a történet fikció, minden azonosság a valósággal a véletlen műve, satöbbi, ja, és hogy ne felejtsük el, hogy ez egy 2009-es játék, és bizonyos „ideológiai kérdések” ma már másként hatnak, tessék tehát a helyén kezelni a történetet.

A főmenüben aztán a szokásos beállítások mellett megadhatjuk, hogy átugorhassuk-e a sok-sok perces átvezető animációkat (miért kell erre külön opció?), illetve, hogy angolul jelenítse-e meg a dalszövegeket a karaokebárokban. Tehát még el semmit sem láttunk magából a játékból, és máris megérezzük, mennyire furcsa a japán kultikus klasszikus JRPG, GTA és maffiózós teleregény mutáns, és hogy mennyire sok minden történt a megjelenése óta eltelt tíz évben.

Aztán – végre – elkezdődik a játék, azaz csak kezdődne, hiszen egy mai szemmel nem éppen szívderítő minőségű, előre renderelt videón láthatjuk, ahogy hősünk, a maffia kötelékéből az okinavai tengerparton árvaházat működtetni visszavonult Kazuma halat fog a gyerekeknek, a vacsorát azonban egy váratlan vendég szakítja félbe, aki közli: főnöküket, a Tojo klán egyik – maffiamércével becsületes – elnökét lelőtték.  A Yakuza 3 itt átvált in-game animációba, de izgalomra semmi ok, a cutscene-sorozat még nagyon sokáig folytatódik: belső feszütségek a jakuzában, kórházjelenet, egy végeláthatatlan – de legalább minimálisan interaktív – temetői beszélgetés, még két animáció és húsz perccel a játék indítása után végre elkezdhetünk, izé, játszani.

A Yakuza 3 tehát rosszul öregedett, ezt minden erénye mellett ki lehet – és ki is kell – mondani. Egy mai játékosnak az első egy-két óra kőkemény küzdelem a – néha jó, néha rossz értelemben abszurd – harcrendszerrel, a GTA-játékokhoz szokott szemünknek gyermekded grafikával és az előző generáció egyik rákfenéjével: a falnak ütközve helyben sétáló karakterekkel. Nem segít az sem, hogy a játék elvárja, hogy rögtön tudjuk, ki kicsoda, és félreértés ne essék: nagyon sok a szereplő, és mindnek komoly háttértörténete van. Aztán, amikor éppen belelendülnék, újra Okinavában találjuk magunkat, egy évvel a fenti események előtt, hogy átélhessük az árvaház-menedzsment stresszes, de adrenalintól mentes napi rutinját. Az egész történet kiindulópontja egyébként az, hogy a kormányzati kapzsiságnak hála árvaházunk veszélyben van, ez pedig mondjuk van olyan erős érzelmi motiváló erő, mint egy elrabolt királylány vagy elharapódzó zombifertőzés.

Oké, ez a cikk eddig úgy hangzott, mintha a Yakuza 3 béna játék lenne, amely nem érdemli meg a figyelmünket, erről azonban szó sincs, egyszerűen csak felelősségünk figyelmeztetni mindenkit, aki felülne a hype-vonatra, hogy menedzselje az elvárásait, a 2009-es epizód mai szemmel nem az a vad, őrült, akciódús, nyílt világú maffiás power fantasy, amit a bemutatók és a Youtube-videók alapján várna. A Yakuza 3 egy a maga módján rendkívül szórakoztató, nagy műgonddal megtervezett és kivitelezett, de nagyon furcsa és… nagyon japán játék. Olyan az egész – vagy legalábbis a játék harmadát kitévő átvezető animációk –, mintha a Wachowski-tesókkal végignézették volna a legendás japán rendező, Kitano Takesi összes szervezett bűnözésről szóló filmjét, majd fegyvert szorítottak volna a fejükhöz, hogy rendezzenek sokrészes, kis költségvetésű teleregényt a látottakból.

Legalábbis ez az első benyomás. Csakhogy a magát vérkomolyan vevő történet és azt elmesélő átvezető képsorok mellé megkapjuk a játékmenetet is, amely a szó lehető legjobb értelmében dilis, vicces, idióta, abszurd, egyszerre parodizálja önmagát, a maffiafilmeket és a videojáték-ipart. Az egyik pillanatban karaokézünk, a másikban egy randiszimulátor közepén találjuk magunkat, az utcán lépten-nyomon félrevonnak verekedést provokáló idegenek, és olyan mellékküldetéseket vállalhatunk, mint a robogón szaltózó nagyié, aki azt kéri, hogy kamerázzuk le mobillal, videocsatornát szeretne ugyanis indítani, vagy a kung-fu mozdulatokkal random járókelőknek zsebkendőket osztó (!) őrült nőé. Az előző mondatból nem sokat értettél? Nem baj, mi sem.

Az egészet ráadásul nyakon öntötték egy egyszerűbb, de azért hatásos szerepjáték-rendszerrel, azaz beszerezhető és fejleszthető képességekkel. A harcrendszer szintén pofonegyszerű, de szórakoztató, még úgy is, hogy nem túl változatos: kétfajta támadás, egy-két kombó, kivégzés, az utca tárgyait pedig az ellenfelek ellen fordíthatjuk, akárcsak őket egymás ellen, a durvább csapásokat kísérő animációk pedig tökéletesen eltaláltak, szinte érzed az ütéseid súlyát. Mindezt Full HD felbontáson (PS4 Pro rendszeren igazi 4K-ban), 60 fps képfrissítéssel és minimális, de szükséges grafikai fazonigazítással.

Egy pár óra után pedig csodák csodájára a történet is beindul. Na jó, nem beindul, egyszerűen arról van szó, hogy nagyjából megtanulod, ki kicsoda, a hősökért izgulsz, a gonoszokat imádod utálni, a párbeszédeket ugyanis, ha egy kicsit el is nyújtották, nagyszerűen megírták, a karakterek és az animáció is élvezetes, nem is beszélve a nagyszerű, és szerencsére kizárólag japán (!) szinkronról. Igen, szerencsére: nehéz megmondani, miért, de biztosak vagyunk benne, hogy a Yakuza 3-at bűn lenne bármilyen más nyelvre átültetni, annyira japán az egész.

Sokan azt mondják, ez a rész a sorozat leggyengébbje. Mi erre azt mondjuk: lehet, de ez is csak azt üzeni, milyen jó a többi, nem azt, hogy ezzel ne lenne érdemes játszani, mert érdemes. Lehet, hogy sok az üresjárat, lehet, hogy az egész csúnyán öregedett, de a Yakuza 3 megér egy végigjátszást, már csak a WTF-faktor miatt is. Én legalábbis sosem gondoltam volna, hogy egy tízéves játék ennyire zavarba hoz majd, és ezt a szó legjobb értelmében mondom.

Hamarosan jön a negyedik és az ötödik rész is PS4-re.

95951cookie-checkMindjárt lekungfuzom a maffiát, csak előtte lefotózom a robogóval szaltózó nénit – Yakuza 3 Remastered teszt