Mintha kihagynád A jedi visszatért, csak mert nem olyan jó, mint A Birodalom visszavág – Yakuza 4 Remastered teszt

„Kicsit már unjuk” – nagyjából ez volt a kritikusi konszenzus kilenc éve, a Yakuza 4 japán, Playstation 3-as megjelenése után. Ez azért fontos, mert a most világszerte megjelent remaster pontosan az, aminek tűnik: egy remaster, azaz sem a grafika, sem a játékmenet nem újult meg, a történet, a karakterek és a dialógusok meg pláne nem, legfeljebb a megjelenítést igazították kicsit hozzá a mai technikai lehetőségekhez. Ha ehhez hozzávesszük, hogy azóta megjelent még vagy féltucat folytatás (prequel, spinoff és így tovább), amelyek mind sikeresen gondolták újra, amit újra kellett és tartották meg, amit meg kellett, érezhető, mekkora probléma, hogy már annak idején is kiégtek a kritikusok és úgy érezték, elfáradt a sorozat. Maradjunk abban, hogy 2019-ben tényleg hardcore rajongónak kell lenni ahhoz, hogy belefogjunk az alig fazonigazított negyedik részbe.

Vagy mégsem? Arról, hogy egy játék külön fejezetet ér a videojáték-történelemkönyvekben, vagy esetleg egy lábjegyzetet sem, szerencsére nem a kritikusok, hanem maguk a játékosok döntenek. Ahogy a filmeknél, a zenében, vagy az irodalomban, itt is rendszeresen előfordul, hogy amire a profi újságírók húzzák a szájukat, abból bizony klasszikus lesz, vagy fordítva: amit az egekig magasztalnak, azt simán eltemetik a gamerek.

Akárhogy is, a harmadik epizód után (tesztünket lásd itt) megérkezett a Yakuza negyedik részének dupla pixel- és másodpercenkénti képkockaszámmal ellátott, itt-ott egy nagyon kicsit frissített változata; a nagyon kicsit alatt némileg feljavított textúrákat és effekteket kell érteni, meg azt, hogy újraszinkronizálták a négy főszereplő egyikét, Tanimurát, miután az eredeti színész drogbotrányba keveredett, a készítők pedig úgy érezték, elegánsabb megint felvenni az összes szövegét a régi felvételek használata helyett. Ha már itt tartunk: igen, négy főszereplő van, mindegyik a Yakuza világának egy-egy jellegzetes figuráját reprezentálja és mindegyikkel játszhatunk is. Sőt, nem is ússzuk meg, hogy játsszunk. A történetről egyébként lehetetlen spoilerek nélkül beszélni, legyen elég annyi, hogy a japán szervezett bűnözés és a rendőrség közti szövevényes és a nem Yakuza-rajongó földi halandók számára követhetetlen összeesküvésről szól, ráadásul úgy borítja rá az egész csomagot a szerencsétlen egyszeri játékosra már az első (játékmenet szempontjából egyébként kifejezetten lassú) fejezet, hogy bizony ajánlott a kontroller mellett a Wikipediát is a kezünk ügyébe készíteni.

Ennek ellenére éppen a történet és a szereplők a Yakuza 4 fő erőssége, csak hagynunk kell időt neki (meg magunknak) arra, hogy megmutassa, kik ők és miért érdemes izgulni értük. A történeti és drámai realizmust felejtsük is el, hiába a valóságra emlékeztető körítés mocskos, korrupt nagyvárossal, bűnözőkkel és rendőrökkel, ez bizony egy túlzsúfolt teleregény és egy fordulatos képregény-gengsztersztori keveréke, amely egyszerre próbál vérkomoly, drámai, szomorú, vicces és teljesen idióta lenni, és, becsületére legyen mondva, általában sikerül is neki. Ha valaki látta a hongkongi (és egyébként fantasztikus) Szigorúan piszkos ügyek-trilógiát (ebből készítette Scorsese A tégla című filmet), az gondoljon vissza rá, adjon hozzá az emlékeihez egy nagy adag hallucinogén gombát (persze csak képzeletben, drogozni rossz, értem?) és nagyjából megkapja a Yakuza 4-et. Akinek a fenti mondat jól hangzik, az bátran vágjon bele, nem fog csalódni; akinek nem, azt nem hibáztatjuk.

Ha ez nem lenne elég, a Yakuza nagyon-nagyon japán játék, nem csak a nyelv miatt, meg persze azért, mert japánok készítették, hanem (pop)kulturálisan. A harmadik rész kapcsán már szóltunk róla, hogy a nyugati szemnek nagyon furcsa játékok ezek, és ez talán a negyedik részben érződik a leginkább. Az egyébként jó tempóban adagolt fordulatokat és egyéni drámai íveket folyamatosan megszakítják a mellékküldetések, amelyekkel a zsúfolt és kiterjedt nagyvárosban traktálnak az NPC-k lépten nyomon (sajnos még mindig szinkron nélkül, egyszerű szövegbuborékok formájában), illetve az opcionális tevékenységek. Találhatunk nagyszerűen megírt és szinte megható küldetéssorozatot is, a kedvencünk az volt, amikor a brutális, de titokban melegszívű verőember szerepében zöldfülű kis tanítványokat oktathattunk harcművészetre, és mellesleg megmutathattuk nekik, mit jelent az önfegyelem és a becsület.

Belefeledkezhetünk aztán ártalmatlan, bár a magát vérkomolyan vevő történethez egyáltalán nem passzoló hobbikba, mint a kártya, a nyerőgépek és a szexi (?!) pingpong, akadnak azonban nem csak furcsa, hanem egyenesen (és rossz értelemben) bizarr kihívások, mint az erotikusmasszázs-szimulátor, a flörtölés a termálvízben, illetve egy egész miniküldetés-sorozat szól arról, hogy megtaláljuk a tökéletes lányt az egyik főszereplő kabaré showjába, akit aztán szabadon öltöztethetünk és taníthatunk meg az izé, szórakoztatóipar rejtelmeire. Az egész játék alatt újra és újra el kell majd mondanunk magunknak, hogy „jó, oké, Japánban erre vevők az emberek”, és valószínűleg eljön az a pont, amikor ez már üres kifogás lesz: a Yakuza 4 furcsa játék, és nem mindig jó értelemben furcsa.

Amikor viszont jó értelemben furcsa, akkor nagyon jó és nagyszerűen működik. A harcrendszer egyszerű, de hatékony és élvezetes, mint mindig, ebben (szerencsére) nincs változás az előző részhez képest. Lőfegyverek nincsenek (ez mégsem a GTA), csak a hagyományos harcművészetből és a Bud Spencer-filmek mozgáskultúrájából összefércelt utcai bunyók, plusz az obligát bossfight-szekvenciák. A harc önismétlő (főleg, amikor egymást érik a random összecsapások), de pont annyira szórakoztató, hogy azt érezzük: érdemes fejleszteni a karaktereinket, hogy egyre több extra mozdulatot és kombót sajátítsanak el. Szerencsére nem kell sok idő ahhoz, hogy biciklikkel és egyéb, mérsékelten karate-kompatibilis alkalmi fegyverekkel verjük szét ellenfeleink fejét, méghozzá a szó szoros értelmében. A négy főszereplőhöz persze négy különböző harci stílus dukál, más-más mozdulatokkal, kombókkal, képességekkel. A rendszeres szereplőváltások miatt a fejlődés nem egyenletes, meg-megakad: mire az egyikükkel eljutottunk egy bizonyos szintre, váltanunk kell, az új szereplő azonban még nem tart ott, fel kell zárkóztatnunk. Ez inkább csak egy kicsit fárasztó, mint kínos és lehangoló, egyszerűen azért, mert annyira szórakoztató maga a harc. Amikor pedig úgy érezzük, kihülyéskedtük magunkat, visszatérhetünk a komolykodó és drámai fő történethez.

Nehéz végszót írni a Yakuza 4-hez: annak, aki gondolkodik rajta, szüksége van-e rá, valószínűleg nincs szüksége rá: mai szemmel elavult, körülményes, nehezen követhető, semmiképpen sem ajánljuk, hogy ezzel kezdje a sorozattal való ismerkedést. Aki végigjátszotta az előző rész remasterét, és nagyon tetszett neki, azt nem kell győzködnünk, hogy vágjon bele ebbe is, a hardcore rajongók pedig úgyis beszerzik, vagy már be is szerezték, csak azért, hogy meglegyen nekik PS4-en is. Teljesen mindegy, hogy a harmadik epizódhoz képest sok újdonságot nem tartalmaz (mármint játékmenet tekintetében, ami a történetet illeti, naná, hogy tartalmaz), és teljesen mindegy, hogy nem ez a széria legerősebb darabja. Nem beszerezni a játékot számukra olyan lenne, mint kihagyni A jedi visszatért a Star Wars-gyűjteményből csak azért, mert A Birodalom visszavág jobb volt.

97300cookie-checkMintha kihagynád A jedi visszatért, csak mert nem olyan jó, mint A Birodalom visszavág – Yakuza 4 Remastered teszt