Hülye év volt, de a filmekért örök hála: 2021 tíz legjobb mozija
Így visszatekintve rájöttünk, hogy 2021 a horrorfilmek éve volt; az igazi nagy dobások mégsem ebből a műfajból kerültek ki. Top10-es listánk tavalyról.
Another Round
Thomas Vinterberg filmjeinek finoman szólva megkérdőjelezhetőek a morális üzenetük, a pedofília gyanújába kevert, egyébként ártatlan óvóbácsi történetének (Vadászat) például az volt a tanulsága, hogy az „ártatlan” gyerekek micsoda mérhetetlen pusztítást képesek végezni egy-egy mondattal egy zárt kis közösségben, a mostani, szintén Mads Mikkelsen főszereplésével készült Még egy kört mindenkinek pedig tulajdonképpen arról szól, hogy az alkohol nem is olyan rossz dolog, és bár alkalmanként valójában öl, butít és nyomorba dönt, okosan használva többet segít, mint árt.
Na jó, a képlet persze nem ilyen egyszerű, de a középiskola kapuzárási pánikos tanári karának, amely önként rászokik a nap közbeni alkohol-mikrodózisra (idővel pedig a rendes dózisokra), tényleg a pia miatt kezd el működni az élete. Elhatározzák hát, hogy tudományos igénnyel művelik a nagyivást. A vígjátéki alapfelállás altesti poénokat sejtet, de erről szerencsére szó sincs: a Még egy kört mindenkinek! ezer témát boncolgató, a fantasztikus Mads Mikkelsen teljes színészi kvalitását (és tánctudását!) megvillantó, keserédes dráma, amelynek a második felére biztos leszel benne, hogy igazi skandináv, tragikus-szomorú film ez is, de nem. A vége – spoilerek nélkül elárulhatjuk – pozitív, életvidám és katartikus, Thomas Vinterberg pedig egyszer és mindenkorra bebizonyítja, hogy nem is állhatna távolabb egykori iskolatársától, kollégájától és barátjától, Lars Von Triertől: ő ugyanis (mármint Vinterberg) szereti az embereket.
A filmet itt vásárolhatod meg.
The Father
Mondanánk, hogy Az apa mindenkinek kötelező néznivaló, mégis megértünk mindenkit, aki nem mer nekirugaszkodni. Florian Zeller színdarab-filmje ugyanis az év talán legnyomasztóbb alkotása, úgy is, hogy nincs benne sem vér, sem (fizikai) erőszak, de még csak meg sem hal senki, legalábbis a szó legszorosabb értelmében véve. Anthony Hopkins élete talán legjobb alakításában egy demens (alzheimeres? szenilis? mindegy is) patriarcha, aki még úgy is kőkeményen sakkban tartja a családját, hogy a valósággal és a saját emlékeivel, hogy is mondjam, kreatív viszonyt ápol. Sőt, így tartja csak sakkban őket igazán.
A film Hopkinson kívül azért is sokkal több a demenciáról szóló filmeknél (Falling, Relic, Iron Lady), mert képes megmutatni a történetet a beteg szemszögéből, akinél megbízhatatlanabb elbeszélő ugye nem létezik. Jelenetről jelenetre testet, nevet, szerepet cserélnek a karakterek, az imádott lányból bejárónő lesz és viszont, a vejből ápoló, ide-oda ugrálunk időben és térben, a végén pedig fogalmunk sincs, kik ezek az emberek és mi ez az egész – ahogy az apának sincs. Így aztán nem is ér haragudni rá, nem igaz? Vagy szabad gyűlölni? Neki is jobb, ha intézetbe adjuk, vagy csak nekünk? Merjük élni az életünket, ha egyszer úgysem tudunk segíteni? Tényleg nem tudunk segíteni?
Hát ezért mondom, hogy megértem, ha valaki nem mer nekirugaszkodni.
The Humans
Nem illemből és korrektségből írtam, hogy Az apa az év egyik legnyomasztóbb filmje, hanem azért, mert pár hete mutatták be a The Humanst, amely az év másik legnyomasztóbb filmje. Stephen Karam a saját drámáját írta filmmé, és tényleg teljesen színdarabos az egész, de ez ne riasszon el senkit: a sötét, dohos, kétszintes, bútorozatlan, New York-i lakásban játszódó kétórás film nagyon-nagyon izgalmas. Két nővér apjuk tiltakozása ellenére a városba költözik, rögtön a kínai negyedbe; hogy megnyugtassák őket, hogy jól vannak, ősszecsődítik az egész családot hálaadásra. (Spoiler alert: nincsenek jól.) Persze, ahogy ilyenkor lenni szokott, felszínre törnek az elfojtott feszültségek és mocskos titkok derülnek ki, de az, ahogy a film ezt egy kozmikus, már-már lovecrafti horrorként tálalja, egészen mesteri.
Ahogy az operatőri munka, a vágás és a fények is fantasztikusak: az egész tényleg olyan, mintha először a bolygóra látogató idegenek kameráján keresztül néznénk ezt a családot, és nem értenénk, mi ez az egész. Szeretném azt mondani, hogy a végén minden kiderül és a szereplők és a nézők is feloldozást nyernek, de ez természetesen nem így van: a film vége finoman szólva szabadon értelmezhető. De ennek ellenére – sőt, éppen ezért – az év egyik legjobb alkotása.
Malignant
Na jó, hagyjuk is a lila ködöt, beszéljünk végre az év egyik legmegosztóbb és – szerintünk – legszórakoztatóbb filmjéről, James Wan visszatéréséről az öregsulis ijesztgetős horrorhoz, amelyre a kritikusok fele azt mondta, vérgagyi, a másik fele meg, hogy vicces, intenzív és nagyon-nagyon meta stílusgyakorlat. Szerintem mindkettő, és pont ezért működik. Az első pár perc a kilencvenes évek legrosszabb pillanatait idézi, a színek rikítóak, a színészek mindent túljátszanak (direkt), a néző azt hiheti, hogy olcsó horrorparódiát néz, de nem: mint később kiderül, drága horrorparódiát néz.
James Wan még egy kicsit húzza az agyunkat, nem tudni, a szokásos démonos-megszállós történettel van-e dolgunk, vagy valami egészen mással, de elég hamar lelövi a poént, ami annyira abszurd és groteszk, hogy csak a fejedet fogod majd, és el sem engeded a maradék ötven percben. Rég láttam olyan filmet, ami alkalmi közösséget teremtett volna a nézőtéren ülőkből; mi a végén egyszerre néztünk egymásra „te jó ég, mi a francot láttunk?” tekintettel, majd széles vigyorral hagytuk el a mozitermet.
Night House
Még mindig horror (bocs), ezúttal a műfaj komoly oldaláról. A komoly horror, mint tudjuk, nem ijesztgetéssel és vérrel, hanem hangulattal és feszültséggel hat, meg persze hús-vér szereplőkkel, ami pedig történik velük, az mindig metafora egy univerzális, ismerős emberi állapotra, érzésre. Ez a Night House esetében a mindent felemésztő, gúzsba kötő gyász. Egy fiatal tanárnő (Rebecca Hall) építész férje váratlanul, nagyon furcsa körülmények közt öngyilkos lesz, az elvesztését pedig már csak azért is képtelen feldolgozni, mert olyan érzése van, mintha még mindig ott lenne vele az általa tervezett csodás, bár kissé bizarr tóparti házban. Persze nyomozni kezd, ami pedig kiderül, az pont nem az, mint amire a hasonló elátkozottházas-szellemes filmek alapján számítunk.
Aki pedig pont ettől a filmtől várná, hogy megnyugtató, pozitív üzenetet kap arról, hogy túl lehet-e élni és vészelni egy ilyen tragédiát, bizony csalódni fog. De az élet (és a halál) már csak ilyen.
In The Earth
Azt hittétek, nem lesz több horrorfilm? Sajnálom, de mit tegyek, ha ebben a műfajban szokatlanul erős volt ez az év. A 2021-ben megjelent alkotások ugyanis az elsők voltak, amelyek nem csak a koronavírus idején jelentek meg, de a pandémia közepette is készültek, ez pedig durván megkötötte a készítők kezét: az előírások betartásával, minél kisebb stábbal, lehetőleg szabadtéri helyszíneken, kevés szereplővel kellett forgatniuk. A horrorfilmeknek meg, mint tudjuk, jót tesz ez a visszafogottság, főleg, ha olyan zsenik ülnek a kamera mögött, mint Ben Wheatley rendező és Nick Gillespie operatőr.
Nem csak a forgatási körülményeket, de a történetet is a koronavírus ihlette: a Föld (de legalábbis Nagy-Britannia) népességét egy rejtélyes vírus tizedelte meg, hősünket egy erdőszéli állomásra vezénylik, hogy kutasson fel egy tudóst, aki eltűnt a vadonban. Van azonban egy apró bökkenő: az erdő nem feltétlenül rajong az ötletért, hogy belepiszkáljanak az ökoszisztémájába. Ami ezután következik, az egyszerre megrázó dráma, véres ökohorror, A sötétség mélyén című regény ihlette alászállás a pokolba (ebből készült az Apokalipszis most! is), a brit mítoszok és mondák kreatív feldolgozása és nyomasztó és meglepően eredeti filozofálgatás emberről és természetről. Ja, és Clint Mansell zenéje (ő nem csak Daniel Aronofsky, de a Mass Effect-széria rajongóinak is ismerős lehet) egészen fantasztikus, és konkrétan része a történetnek.
The Suicide Squad
Már mindenki elkönyvelte, hogy a Marvel-filmek sokkal jobbak, mint a DC-filmek, és már James Gunnt is majdnem kancellálta a PC-rendőrség sok-sok évvel ezelőtti (egyébként valóban idióta) tweetjei miatt, de a Warner egy zseniális húzással megmentette a rendezőt, és rögtön rábízta az elfuserált 2016-os Suicide Squad (így, névelő nélkül) rebootját (vagy hát nem is tudom, milyen szót használjak erre). Az eredmény egy egyszerre szerzői és személyes, látványos, sodró és minden elemében bizarr antiszuperhősös akciófilm lett nagyszerű színészekkel, gyakran közönséges és altesti gegekkel (nem baj!) és teljesen abszurd, elszállt sztorival.
Ezektől azonban még nem lett volna az év filmje, de James Gunn-nak sikerült megismételnie a Galaxis őrzői-filmek nagy trükkjét: olyan közönségbarát, szórakoztató filmet készítenie (igaz, a Guardiansnál sokkal több vérrel és négybetűs szóval), amely közben a családról is szól. Pontosabban arról, hogy bármilyen elcseszett is, ez van, ezt kell szeretni.
A filmet itt vásárolhatod meg.
Promising Young Woman
Először megrengette Hollywoodot a #metoo mozgalom – aztán Hollywood feldolgozta azt. Szóval csak a szokásos. A meglepő inkább az, hogy egészen eddig kellett várni egy inkább hatásos, mint hatásvadász, szórakoztató, húsbavágó és megrázó drámára. Ami egyébként félig-meddig fekete komédia, de úgy, hogy az ember nem tudja, merjen-e nevetni, vagy inkább markolássza idegességében a moziszék/kanapé karfáját, azon izgulva, hogy mégis mi sül ki ebből.
Nyilván semmi jó: a fantasztikus Carey Mulligan, miközben önmagát hullarészegnek tetteve hagyja, hogy mindenféle undorító férfiak hazavigyék és az állapotát kihasználva rámásszanak, hogy aztán őket tetten érve örökre elvegye a kedvüket a nők zaklatásától, maga is egy önpusztító spirálban reked, amíg aztán, ahogy a hollywoodi filmekben szokás, rá nem bukkan az Igazira, aki a jelek szerint az utolsó normális férfi a világon… legalábbis úgy tűnik, azt meg tudjuk jól, mit mondanak a látszatról, ugye?
A Promising Young Woman lehetne szájbarágós feminista tanmese arról, hogy minden férfi rohadék, de szerencsére nem lesz az, helyette valami sokkal több. Az mondjuk biztos, hogy ha éppen kiábrándultál volna a férfiakból, nem ez a film hozza majd meg újra a kedved a randizáshoz.
A filmet itt vásárolhatod meg.
Pókember: Nincs hazaút
Martin Scorsese mondta nemrég a Marvel-filmekről, hogy inkább jól átgondolt vidámparki látványosságok ezek, hullámvasutak, ha tetszik, mint filmek. Kemény mondat, de az utóbbi huszoniksz MCU-filmet megnézve van benne valami: bár helyenként egészen őszinték, élettelik és érzelmesek, még a rendezők szerzői jegyei is felbukkannak itt-ott, egy kicsit tényleg copy-paste lett az egész, nem?
Amit Scorsese már nem tett hozzá, hogy hullámvasúton ülni nagyszerű érzés, még harmincadjára is, főleg, ha az a hullámvasút olyan hosszú, változatos és meglepetésekkel teli, mint az utóbbi évek talán leghájpoltabb filmje, a Nincs hazaút. Az alaphelyzetet a frissen leleplezett Pókemberrel és a személyazonosságát egy elfuserált varázslattal feledtetni próbáló Dr. Strange-dzsel már az is ismeri, aki egy kő alatt élt, a többiről pedig nem lehet spoilerek nélkül beszélni (spoilerezni márpedig még korai lenne, hiszen csak pár hete mutatták be a filmet), úgyhogy maradjunk annyiban: igen, minden igaz, amit az új Pókemberrel kapcsolatban remélsz, és alighanem még több is. Peter Parker könnyed, inkább vicces, mint drámai kalandjai sötét fordulatot vesznek, a középsulit frissen végzett srácnak pedig nagyobb kihívással kell szembenéznie, mint tíz Zöld Manó egyszerre: egy pillanat alatt fel kell nőnie, súlyos és brutális döntéseket hoznia, és igen, egy ponton még Az A Bizonyos Mondat is elhangzik.
Dűne
Azon vitatkozhatunk, volt-e idén jobb film a Dűnénél, de azon, hogy volt-e nagyobb, fontosabb és sikeresebb nincs értelme vitázni: nem volt és kész. A sikert egyébként nem csak pénzügyileg értem (megvolt az is, hiszen készül a folytatás), hanem úgy, hogy teljesítette, amit ígért: egyszerre kreatívan és hűségesen, nagy műgonddal illusztrálta Frank Herbert megfilmesíthetetlennek hitt regényét. Ezt ugye eddig Alejandro Jodorovskytól Ridley Scotton át David Lynchig senkinek sem sikerült (igaz, ez utóbbi legalább letett az asztalra egy Dűne című filmet, de azt inkább hagyjuk), hát Denis Villeneuve-nek most végre igen.
Ráadásul nem is akárhogy. Minden tárgy, jármű, jelmez a helyén, a tájak csodálatosak, Arrakis forróbb és fojtogatóbb, mint valaha képzeltük, Stellan Skarsgard tökéletes Harkonnen báró, Paul pont olyan, amilyennek lennie kell, a bűvharc, a cirkoruha, a testpajzs, a Hang szintén… Az egész kész kánaán egy rajongónak, az pedig nem igaz, hogy a film csak nekik szólna, a laikusok ugyanúgy végigizgulhatják, sőt, még jobban is, hiszen ők nem ismerik a sztorit.
A Dűne: igazi klasszikus blockbuster. Nem úgy, ahogy az ezredik Marvel- vagy Halálos iramban-film az. Hanem úgy, ahogy az eredeti Star Wars-trilógia, a 2001 Űrodüsszeia, vagy az Arábiai Lawrence volt. Éppen ezért itt a helye a listánk tetején.
A filmet január 14-től itt vásárolhatod meg.
