Ezért nem bírtam végignézni a Csillag születik című mozifilmet…
Lehet, nem leszek népszerű, de sok-sok erénye ellenére ez a film megint nem jutott át a szűrőrendszeremen. Én mindent megtettem és tulajdonképpen, nem akarom bántani az alkotókat. De a Csillag születik pontosan az, aminek látszik: egy érzelmes-zenés hollywoodi film. Abból meg már készült elég, nem…?
Míg a “vámpíros” mozik ideje úgy tűnik (végre) leáldozott és szuperhősök vették át a sápatag lények helyét a block buster-ek piacán, addig a zenés drámák és vígjátékok kora soha sem köszönt le. Ez az a műfaj az, amivel nagyon nehéz melléfogni. Legyen szó réteg jazz zenéről (Whiplash, 2014), könnyedén lecsúszó broadway hangulatról (La la land, 2016), vagy épp klasszikus musicalről (Mamma MIa 2, 2018), a siker garantált. Minél több tinédzsert tudunk megmozgatni (High School Musical, Pitch Perfect), annál jobb. A gyerekek pedig ugye régóta az amerikai filmipar célközönségét képezték (Sing!), a Disney produkciók pedig az ősidők óta zenés betétekkel voltak tele.
Nincs is ezzel semmi gond, a zene nagyszerű dolog, építi és formálja a lelket és hihetetlen terápiás erővel bír. Én magam masszív zenei képzést kaptam, az egyik legjobb magyar komolyzenei közegben nevelkedhettem, majd volt szerencsém belelátni a budapesti jazz szcéna egykor füstös, derengő, izgalmas és experimentális bugyraiba. Szóval ha valaki, én tényleg szeretem a zenét, sőt, nagyon nem is válogatok, minden, ami igényes és amiben lélek van “átjön”.