Ultrawide monitorok -nemcsak gamereknek

Nem marketinglózung, igenis van értelme a 21:9-es és a 32:9-es képaránynak. El is magyarázzuk, micsoda. Minden, amit az ultrawide (ultaszéles) formátumról tudnod kell – és persze azt is megmutatjuk, melyik a te modelled.

Aki látott vagy olvasott már HDR-tévéről szóló tesztet, az pontosan tudja, milyen nehéz helyzetben van a youtuber/újságíró, aki megpróbálja visszaadni az élményt. Ez ugyanis lehetetlen. A konklúzió általában az (és ez extravicces a 4K-s YouTube korában, amikor tényleg mindent, de mindent meg lehet mutatni), hogy „oké, a ti monitorotokon ez annyira nem jön át, de higgyétek el, nagyon, nagyon jó cucc ez, személyesen kell látnotok, hogy meggyőződjetek róla”. A slusszpoén az, hogy az igazi (fényerős, tisztességes panelen megjelenített) HDR tényleg fantasztikus élmény, amelyet azonban valóban nem lehet nem-HDR képernyőn visszaadni. Akinek pedig van HDR képernyője, azt ugye nem kell meggyőzni, mert már van neki – ez a 22-es csapdája ma a techújságírásban.

Azért hoztam ezt most elő (túl azon, hogy a HDR-téma egyébként is előkerül hamarosan ebben a cikkben is), mert hasonló a helyzet a szokásos 16:9-es képarányúnál másfélszer-kétszer szélesebb ultrawide vagy super ultrawide monitorokkal is. Szépek, meggyőzőek, meg lehet őket mutogatni fotón, videón, mégis:

addig nem jön át az élmény, amíg be nem ülsz elé és el nem töltesz előtte pár órát.

Szinte mindegy is, hogy játékkal vagy tartalomgyártással (fotó- és videoszerkesztés, grafika, 3D-s render, programozás) foglalkozol, a megszokottnál szélesebb formátum egészen biztosan maradandó nyomot hagy majd benned, és ezt úgy értem, hogy nagyon, de nagyon nehéz visszaállni a „normális” 16:9-re. A 21:9-es, a 32:9-es és az egyéb mutáns képarányokkal kivitelezett panelek és képernyők nem csak marketinglózung, amelyet hangoztatva a gyártók az indokolt ár dupláját kérik (már csak azért sem, mert a belépőmodellek egyáltalán nem is drágák – erről mindjárt), hanem megváltoztatják az ember életét, vagy legalábbis annak számítógép előtt töltött részét.

Mint az már sejthető, ezeket a sorokat egy „megtért” írja, aki szkeptikus volt, de egy hónapja egy 34 collos enyhén hajlított, 21:9-es monitor boldog tulajdonosa, és úgy érzi: nem tudna visszaszokni. A lelkesedésemet persze próbálom kordában tartani, úgyhogy nézzük is az ultrawide formátum hátulütőit, mert természetesen vannak neki.

Mikor és mire nem jó az ultrawide monitor?

Általánosságban elmondhatjuk, hogy azok a tartalmak néznek ki az ultaszéles monitoron furán, amelyeket 16:9-es képarányra optimalizáltak. Szerencsére egyre kevesebb játék ilyen, de azért még akadnak szép számmal, amelyek vagy megzavarodnak, vagy teljesen hibásan működnek, nem csak a furcsa képarány, de az azokhoz tartozó felbontások miatt is. Ebben a formátumrendszerben ugyanis bajosan értelmezhető a megszokott FullHD (1920×1080 pixel), QHD (2560×1440) és UHD (3840×2160) felbontás; ezek helyett olyanokat kell megszokni, mint az UWQHD (3440×1400), UWFHD (2560×1080), vagy az UWQHD+ (3840×1600), a super-ultrawide monitoroknál pedig még vadabb pixelszámok akadnak.

A játékfejlesztőknek tehát nem elég lehetővé tenni, hogy az adott cím fusson ezeken a manapság még ritka felbontásokon, hanem optimalizálniuk is kell a 3d-s megjelenítésért felelős motort: a széles monitor ugyanis szélesebb látószöget és a képernyőre szépen illeszkedő HUD-ot és egyéb felhasználói felületet kíván. Leegyszerűsítve: nagyon rossz, ha a szoftver felülről és alulról „vág le” egy szeletet a képből; a széles monitorhoz az kell, hogy jobb és bal oldalon tegyen hozzá a képhez.

Természetesen nincs mit tenni az eleve 16:9-es képarányban forgatott filmekkel és sorozatokkal: ezeket bizony csúnya (de megszokható), jobb és bal oldalon megjelenő fekete sávval kell néznünk, hacsak nem akarjuk a kép torzításával teljes képernyőssé erőltetni a tartalmat. (Ne akarjuk!) Ennél is rosszabb a helyzet, ha olyan tartalmat nézünk, amely annyira szélesvásznú, hogy tökéletesen kihasználhatná a 21:9-es monitort, ám mégis 16:9-es formátumban tették közzé, alul és felül fekete sávokkal. Ekkor az az abszurd helyzet áll elő, hogy az ultrawide kijelzőnkön mind a négy oldalon fekete sávok jelennek meg, azaz magát a képet nevetségesen kicsiben látjuk. Tipikus példa erre bármely hivatalos filmelőzetes a YouTube-on. Például a Dűne:

Az ultrawide monitorok ugyan alkalmasak webezésre, szövegszerkesztésre és bármely olyan mindennapos tevékenységre, amelyek kedvéért az ember simán vesz egy alsó-középkategóriás laptopot, ám tény, hogy sem a Wordöt, sem a böngészőket (és persze magukat a weboldalakat sem) erre a formátumra optimalizálták. Szó se róla, minden működni fog, úgyhogy maradjunk abban, hogy ha ilyesmikre használjuk a gépünket, és nem alkotunk és/vagy játszunk, nem érdemes ilyen kijelzőt vennünk.

Mikor jön (nagyon) jól az ultraszéles monitor?

Apropó, hétköznapi feladatok: aki Excel-táblákkal dolgozik, annak tökéletes lehet a nagyobb, és ami a lényeg: jobban elosztható képernyő. Annak is, aki egymás mellett kell, hogy használjon több böngészőablakot vagy szoftvert: az, hogy a hagyományos szélesség másfél-kétszerese várja a felhasználót, akkora szabadságot ad, amit nehéz szavakkal visszaadni. Egy szuper-ultraszéles (tehát például 32:9-es) monitor pont olyan, mintha két 16:9-es kijelzőt fűztek volna össze, csak éppen szélek, vagy bármilyen elválasztás nélkül. Belátható, micsoda előny ez fotósoknak, kép- és videoszerkesztőknek, a 3D-s modellező, animátor, textúrázó szakemberekről nem is beszélve. Ők lazán egymás mellé tehetik a produkciós pipeline különböző szoftvereit: a modellezőszoftvert és a textúrázáshoz szükséges képszerkesztőt, az 3D-s program animálómodulját és az After Effectset és így tovább. Már egy egyszerű Adobe Lightroomot is (jó értelemben) meg lehet bolondítani, ha az ember szereti egymás mellett látni az előtte-utána előnézetet.

Fantasztikus élmény így filmet nézni is – mármint olyat, amely eleve szélesvásznú és nincsenek sávjai. A Netflix és a többi streaming szolgáltató például ügyesen hozzáigazítja a képet ehhez a formátumhoz, a végeredmény pedig még a tisztességes, nagyobb képernyős tévékhez képest is lenyűgöző. Már csak azért is, mert a monitorokat hagyományosan közelebbről nézzük, mint a tévét, és ha a kijelző még hajlított is (erről később), az összhatás tényleg a mozival vetekszik.

Azt hittétek, kihagyom a játékokat? Isten ments! Az ultrawide formátumot szokás szerint először a gamerek ölelték keblükre, csak aztán kezdték felfedezni a szakemberek az előnyeit produkciós kijelzőként. Az ultraszéles képarányra (is) optimalizált játékok (szerencsére a ma megjelenő pc-s címek mindegyike ilyen) fantasztikus élményt nyújtanak – meg sem próbálom leírni, mert az lehetetlen, ahogy a bevezetőben is írtam. Nem csak úgy ránt be a szélesebb, a perifériás látásunkra is kiterjedő látószög és képernyőméret, ahogy a 16:9-es monitorok képtelenek, de attól, hogy konkrétan többet látunk a világból, komoly versenyelőnyre is szert tehetünk az esport-címekben. (Ezt egyébként éppen most próbálják szabályozni a fejlesztők.) Legyen szó egyszemélyes stratégiáról, harmadik nézetű akcióról, autós játékokról vagy FPS-ről, aki ultrawide monitort vesz, azzal tölti majd az első heteket, hogy újrajátssza a már végigvitt játékokat – én például már másodszor kezdtem el 21:9-ben a Doom Eternalt, és még mindig nem tudok betelni vele.

Összességében: az ultrawide monitorok nem valók mindenkinek, ám szinte csak előnyük van, az egy-két hátrány pedig elhanyagolható az élményhez képest.

Annak, akit meggyőztünk és annak, akinek nem volt szüksége győzködésre, bemutatjuk az egyes altípusokat és a szempontokat, amelyekre figyelni érdemes vásárláskor. Végül pedig mutatunk pár konkrét példát a Media Markt polcairól.

Méret

Először is: bár hisszük az ősi népi bölcsességet, amely szerint „nincs olyan, hogy túl nagy kijelző”, észben kell tartani, hogy „kivéve, amikor van”. Konkrétan akkor, amikor kicsomagolás után esik le, hogy a monitor bizony nem fér el az asztalunkon. Az ultrawide képernyők ugyanis sokkal szélesebbek, mint a puszta képátlójuk alapján a 16:9-es képarányhoz szokott fejünkkel gondolnánk. Egy 34 collos 21:9-es modell például sokkal szélesebb, mint egy 32 collos 16:9-es; inkább egy 38-40 collos hagyományos tévéhez/monitorhoz hasonló helyet foglal el majd az asztalunkon. Minél extrémebb a képarány, annál inkább igaz ez: egy 49 collos, 32:9-es monitor már akkora, hogy asztal legyen a talpán (szó szerint), amelyik elbírja és amelyről nem is lóg le. Ha ilyen monitort vásárolunk, nézzük meg a termék adatait és mérőszalaggal a kezünkben matekozzunk gondosan!

Az ultrawide „sweet spot” egyébként a 34 collos, 21:9-es kijelző, nem véletlenül: nem túl nagy, nem túl kicsi, megfelelő távolságról nézve is beteríti a látótered nagy részét és némi hangszóró-tetrisezéssel egy átlagos asztalon is elfér. De egy 29 collos modell is hatalmas előrelépés egy 27 collos 16:9-eshez képest. Ha super-ultrawide kijelzőre vágyunk, készüljünk hatalmas asztallal: 40 coll alatt biztosan nem is találunk ilyet (nem is lenne értelme, mert az már nevetségesen rövid lenne vertikálisan), de a 49 collos, azaz több mint 120 centi (!) széles készülékek a legelterjedtebbek.

Felbontás

Ahogy már utaltunk rá, legalább akkora a választék, mint a hagyományos monitorok közt. Nagyon fontos, hogy sose nézzük önállóan a felbontást, inkább a pixelsűrűségre, azaz a felbontás és a méret arányára figyeljünk. Ezt a gyártók PPI-ben, azaz collonkénti pixelszámban adják meg; 100 fölött már egészen minőségi a kép, átlagos távolságról nézve itt kezdenek eltűnni a megkülönböztethető pixelek. Egy 34 collos, 3440×1440 pixeles felbontású kijelző PPI-je például 110; ez már éles, részletes képet ígér, igaz, a profi 4K-s kijelzőkkel nem tudja felvenni a versenyt. Figyeljünk arra is, hogy a videokártyánk egyáltalán kompatibilis-e ezekkel a felbontásokkal, főleg, ha 5K-s modellt választunk, de akkor is körbe kell járnunk a kérdést, ha alacsonyabb felbontáson, de 60 Hz-nél nagyobb (120, 144, 160 Hz-es) képfrissítéssel működtetnénk.

Paneltípus

A különböző panelek előnyei és hátrányai ugyanazok, mint a hagyományos monitorok esetében; részletezni ezeket külön cikk lenne, de leegyszerűsítve érdemes végigszaladnunk. Az ultrawide monitorok esetében VA és IPS LED-panelek közül választhatunk. Az előbbi némileg olcsóbb, mélyebb feketékre képes (azaz nem érvényesül annyira a LED háttérvilágítása), válaszideje általában nem a legjobb (ez főleg a gamereket érintheti), színhelyessége és betekintési szöge korrekt – legalábbis sokkal jobb, mint a játékosok körében népszerű TN paneleké. Az IPS ezzel szemben sokkal pontosabb színekre és szélesebb betekintési szögre képes, azaz a kontraszt, a tónusok nem változnak átlósan és oldalról nézve sem. Válaszideje általában jobb, cserébe drágább és sötétben nézve láthatóan „beszivárog” a képbe a panel háttérvilágítása, a képernyő sarkai felé ráadásul látványosabban – ezt hívják úgy, hogy „IPS glow”, azaz IPS-ragyogás. Ennek megfelelően a képernyő kontrasztja sem több mint 1:1000.

A lényeg: ha játszunk és/vagy pontos színvisszaadást igénylő műveleteket végzünk, az IPS panel a miénk, ha nem vagyunk kompetitív játékosok, nem fontosak a tökéletes színek, viszont médiát fogyasztanánk a monitoron, és nem szeretnénk egy fél havi fizetésünket a boltban hagyni, a VA panel a jó választás.

Hajlított vagy nem hajlított?

A 16:9-es monitorok körében is komoly támogatói tábora van a hajlított, azaz a tekintetünket diszkréten „körbeölelő” kijelzőknek, de az ultrawide formátum ad ennek az ötletnek igazi értelmet: a „curved display” itt nem marketinglózung, hanem hasznos funkció. A széles kijelzők esetében ugyanis már jelentősége van annak, hogy a sarkok távolabb vannak a tekintettől, mint a képernyő közepe. Ezen segít a panel finom íve. Bőven elég, ha csak kis szögben érvényesül, a játékok és a filmek érezhetően nagyobbat ütnek, jobban beléjük tudod élni magad, mint a sík képernyőbe. Utóbbiak mellett csupán két érv van: általában egy kicsit olcsóbbak, illetve vannak bizonyos felhasználási módok, amikor egyenes vonalakra van szükség (építészeti fotózás, CAD-tervezés, 3D-s modellezés), ekkor zavaró lehet az ív. Igaz, az ember szeme hozzászokik és egy idő után automatikusan korrigál, de el tudom képzelni, hogy van, akinek ez így sem fér bele.

Fényerő, HDR, képfrissítés

Ezek már a gamerek territóriuma, de fontos, hogy tudjuk, mi mit jelent. A fényerőt cd/m2 (más néven nit) mértékegységben szokták megadni, ez mutatja meg, maximum mekkora fényerőre képes a panel – még ha pixelek csak kis csoportjait érintve és nem is sokáig fenntartva, az energiahatékonyság jegyében. A legtöbb felhasználónak bőven elég a 250-300 nites fényerő, napfényes szobában elkél a 350-es is. Szerencsére az ultrawide modellek közt aligha találunk ennél gyengébbet. Bár van átfedés, a HDR más tészta: amelyik modellen bekapcsolható (például Windowsban) ez az üzemmód, az hagyományosan fényesebb, kontrasztosabb képet ad markánsabb színekkel, a csúcsfényes és mélyen árnyékos részekben is megőrizve a részleteket. Az ultrawide monitorok esetében két baj van ezzel:

• nem elég fényesek;
• nem elég kontrasztosak.

Az „igazi” HDR-hez legalább 8-900, de inkább 1000 nites fényerő szükséges és minél mélyebb feketék, azaz legalább helyi képhalványító (local dimming) technológia, de inkább OLED-képernyő. Kijelzőink egyikkel sem bírkóznak el. Ezért a gyártók saját HDR-formátumokat találtak ki, hogy mégiscsak ráragaszthassák a HDR-matricát a dobozokra: ilyen a HDR10 (ez egy nagyon általános, tévés szemmel kissé elavult, de azért működőképes formátum), a VESA HDR 400, 600 és 1000. Utóbbi három szám a fényerőre vonatkozik: a 400 és 600 a szegény ember HDR-e, az 1000 már közelít, de igazi feketék híján az sem az igazi – márpedig ez utóbbira csak az OLED-kijelzők képesek, ezek a monitorok viszont olyan ritkák és drágák, hogy nem tudjuk őket nyugodt szívvel ajánlani.

A konklúzió: ha a monitorod hivatalosan képes HDR-kép dekódolására és közvetítésére, örülj neki és a megfelelő helyeken (értsd: a jól optimalizált játékokban) használd is. A képminőség még 400-as fényerő esetén is észrevehetően, afölött pedig feltűnően jobb lesz, de ha hiányzik ez a funkció, ne sajnáljd, nem sokról maradsz le. Kifejezetten a HDR-élmény miatt pedig ne nagyon vegyél ilyen monitort.

A képfrissítés azonban nagyon sokat számít, főleg, ha az ember játszik. Aki egyszer megtapasztalja, milyen érzés 60 Hz fölött játszani, sőt: akár csak úgy, egy operációs rendszert használni (ablakokat rendezni, böngészőablakot görgetni, egérkurzort húzni), nehezen engedi el. Minden sokkal reszponzívabb, gyorsabb, kézre állóbb, barátságosabbá válik. A piacon találunk 75, 100, 120, 144 Hz-es paneleket is, utóbbiakat ráadásul sok esetben gyárilag felturbózhatjuk 160 Hz-re, igaz, ekkor már kompromisszumokat kell kötnünk vagy a felbontás, vagy a színkódolás terén, ennyit pedig nem biztos, hogy megér az a plusz 16 Hz. Arról nem is beszélve, hogy ehhez olyan videokártya is kell: csak a csúcskategóriás vasak képesek az újabb játékokat ezeken a felbontásokon, tisztességes grafikával 80-100 képkocka/másodperc sebességgel vagy gyorsabban futtatni. Ha ez nem lenne elég: az extra képfrissítésért kell a legtöbb pluszpénzt fizetni egy-egy ilyen monitor esetében.

Ezek után persze nem lenne tisztességes magára hagyni az olvasót konkrét példák nélkül.

A tökéletes belépő: LG 29WL500-B

Barátságos, 29 collos átmérő, az ehhez passzoló 2560×1080-as felbontás, IPS-panel, mindez 80 ezer forintnál is kevesebbért – kell ennél több? Fényereje, képfrissítése szerény (250 nit, 60 Hz), de ebben a kategóriában nem is várhatunk többet. Cserébe az AMD FreeSync technológiája is belefért, azaz szaggatásmentesen élvezhetjük a játékokat kikapcsolt v-sync opcióval akkor is, ha a képfrissítésük 60 fps alá esik. Ebben az a szép, hogy kompatibilis az NVidia G-SYNC technológiájával, igaz, a gyártó nem garantálja, hogy működni is fog.

A monitort itt vásárolhatod meg.

Ultrawide profiknak: LG 34WL85C-B

Igazi nagyágyú azoknak művészeknek és professzionális videósoknak, fotósoknak. 5 ezredmásodperces válaszidejével már jó esélyünk van az esportokban is, igaz, képfrissítése még mindig csak 60 Hz-es. Testes, 34 collos kijelzője az LG legendásan visszafogott, letisztult formatervezésével társul, felbontása pedig 3440×1440, tehát van miből gazdálkodnia annak, aki ezt választja. Hivatalosan HDR-képes, 300 nites fényerejét tekintve ez azonban inkább csak a „jó tudni” kategória. Az LG alkalmazásával és akár a monitor hardveres menüjében is feloszthatjuk a képernyőt úgy, hogy akár két eszközt kezeljen egyidejűleg. Az IPS kijelző színeit gyárilag korrektül beállítja az LG, azaz kis szerencsével (és az sRGB üzemmód használatával) megússzuk a manuális kalibrálást is. A panel természetesen IPS.

A monitort itt vásárolhatod meg.

A tökéletes mindenes: LG 34GN850

Ezt a modellt a gyártó tőrőlmetszett gamer monitorként forgalmazza, de ne dőlj be nekik! A szintén 34 collos, szintén 3440 pixel széles GN850 legfeljebb megjelenésében (különösen állványában és talpában, szerencsére a VESA 100 milliméteres szabványának hála ezt könnyű lecserélni) emlékeztet a játékosoknak szánt esztétikára. Maga a képernyő egy profikat is kielégítő behemót: mindent tud, amit a fent részletezett WL85C, csak éppen egy fokkal komolyabb HDR-re képes (ennek használatakor 450 nit értékig is felkúszik a fényerő), képfrissítése pedig még a legmagasabb felbontással, 10 bites színmélységben is 144 Hz, amely a menüben 160 Hz-ig feltornászható némi kompromisszum árán. Az egyetlen hiányosság: beépített hangszórója nincs, de elképzelhetetlen, hogy az, aki ebben a kategóriában válogat, ne gondoskodna dedikált hangrendszerről. Az LG ráadásul 1 ezredmásodperces válaszidőt ígér; a gyakorlatban ez inkább 5, de ez tényleg csak a profi esportolókat érdekelheti. Az eredmény: a (majdnem) tökéletes gamer- ÉS művészmonitor. Igaz, az ára is ennek megfelelő.

A monitort itt vásárolhatod meg.

Megőrülsz, megbolondulsz: LG 49WL95C-W

5120×1440 pixel. 32:9-es képarány. 121,5 centis szélesség. 5 ms-os válaszidő. Ha tudnánk is ezen túl mondani bármit, semmi értelme nem lenne – elhalványulnak a szavak emellett a kép mellett.

Ha meglátod és úgy érzed, ez talán mégiscsak túlzás, igazad van: túlzás. Ha azonban valami azt súgja, „nem érdekel, ez nekem kell”, akkor is igazad van: tényleg kell.

A monitort itt vásárolhatod meg.