Hat tökéletes film nőnapra

A romkomtól a sci-fin át a kőkemény magyar valóságig ívelnek a filmek, amelyeket nőnapra válogattunk nektek.

Ez a hat alkotás másképp és más-más szemszögből, de mind a nők helyzetéről (is) szól, függetlenül attól, hogy egy családot kell egyben tartaniuk, férfiakat kell az űrbe juttatniuk, vagy egy egész univerzum sorsát kell megtervezniük a következő párezer évre.

Őrült, dilis szerelem

A plakát is, a (magyarul pláne infantilis) cím is, a szereplők is és a bemutató is klasszikus, könnyed, tét nélküli romantikus vígjátékra utal, és persze az is, de a Crazy, Stupid Love szerencsére azért több ennél. Különben nem ajánlanánk. Az alaphelyzet is popcornmozis: adott egy szerencsétlen, vagyis annak tűnő, válófélben lévő családapa (Steve Carell), akit megszán és kezelésbe vesz a helyi klub randiügyi szakértője, Ryan Gosling. Ahogy az egyik elengedi magát, és elkezd nyitni az életre, úgy lesz szerelmes a macsó agglegény, és megtörténik az, amitől egész életében rettegett: kötődni kezd egy nőhöz. Aki éppen… és ezt a mondatot nem is folytatjuk, elspoilereznénk az élményt.

Mert élmény bizony van: ahhoz képest, milyen közhelyesnek tűnik a sztori, az Őrült, dilis szerelem egészen mély és komoly, szerencsére úgy, hogy végig szórakoztató és vicces marad. Az természetesen fel sem merül, hogy hőseink ne találnák meg Az Igaz Szerelmet és a boldogságot, végül mindenki azzal éli le az életét, akit neki rendelt a sors, de a szirupos máz ellenére is tökéletes esti kikapcsolódás a film. Úgy vicces és tanulságos, hogy közben egy pillanatra sem nézi butának a közönségét, ez pedig egy hollywoodi romantikus vígjátéktól bizony nagy szó.

La La Land

Akárcsak az előző filmben, ezt is Ryan Gosling és Emma Stone viszi a hátán, és akárcsak az, ez is kissé átverős ajánlat. A felszínen ugyanis egy színes, sodró lendületű, vidám, táncos musical, ahogy azonban haladunk előre a történetben, kiderül, sokkal többről van szó. Mégpedig arról, hogy lehet, hogy létezik a nekünk rendeltetett szerelem, megtalálhatjuk egymást az igazival, dúlhat a láv, áramolhat a csí, de van, hogy közbeszól az élet.

Damien Chazelle (Whiplash, The First Man) mozija filmnyelvi és technológiai bravúr: színes, vidám, idealizált, csodálatosan néz ki, a koreográfia és Justin Hurwitz dalai is elbódítják a gyanútlan nézőt, de csak azért, hogy a vége annál nagyobbat üssön, és annál mélyebb nyomot hagyjon. Lars von Trier (ennél sokkal szomorúbb) Táncos a sötétbenje óta nem fordították így ki a musical műfaját, és rég készült ennyire hatásos film arról, hogy a Hollywood és a média által erőltetett romantikus szerelem, hát, ha nem is hazugság, nem akkor és nem úgy jön szembe, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Talán azért, mert nincs is nagykönyv. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ne lehetnénk boldogok.

Kisasszonyok

Biztosan létezik grandiózusabb, drágább, sikeresebb kosztümös film, mint Greta Gerwig 2019-es Louisa May Alcott írónőhöz intézett szerelmes levele, de még egy olyan, amiről ennyire ordít, hogy mindenki imádta a forgatás minden percét, nincsen, az hétszentség. Gerwig – akinek olyan nagyszerű felnövéstörténeteket köszönhetünk, mint a Lady Bird és íróként a Francis Ha című remekművet is ő jegyzi, most pedig a Barbie-t várjuk tőle nagyon, ki nem találnátok: Ryan Goslinggal a főszerepben – gyerekkora óta imádja a szerzőt, és nagy álma volt, hogy ezt az errefelé kevéssé ismert, a maga korában nagyon is progresszív regényt filmre vigye. Végül sikerült neki, nem is akárhogy: magát a könyvet a szerző naplóival és saját élményeivel vegyítette, belekerültek például Meryl Streeppel folytatott beszélgetései, az idősíkokat összekutyulta, a szereplők jellemét is átrajzolta, szóval félő volt, hogy katyvasz lesz…

Nem lett. A kisasszonyok vidám, mély, megható, tanulságos, miközben a néző csak kapkodja a fejét, nem is tudja ugyanis, hogy éppen Timothée Chalamet, Meryl Streep, Florence Pugh, Emma Watson, vagy Laura Dern brillírozik. (Illetve dehogynem tudja: végig Gerwig múzsája, Saoirse Ronan brillírozik.) Kosztümös film, persze, de a lány története, akit egyszerűen nem érdekel a házasság, annyira mai, hogy hintók helyett akár önvezető autók is lehetnének a filmben, könyvek helyett meg TikTok.

A számolás joga

A nőnap ma már csak a kizsákmányoló, mindenféle felesleges terméket elsózni igyekvő cégek szerint szól „a csajos pillanatokról” és a nők kényeztetéséről, bármit is jelentsen ez. Akit egy kicsit is érdekel, hogy mi folyik valójában a világban, az pontosan tudja, hogy ez a nap (igaz mindegyiknek annak kellene lennie, de ez most messzire vezet) a nők jogaiért, lehetőségeiért és biztonságáért folytatott küzdelem napja. És bár az Apollo-program hajnalán a NASA-nak dolgozó fekete matematikusnők története papíron úgy tűnhet, hogy nem sokat mond a világnak ezen a részén, mindenkit arra kérünk, hogy ne hallgasson a papírformára és nézze meg ezt a filmet.

A film hősnői egyszerre küzdenek szexizmussal, rasszizmussal és a szegregáció okozta olyan apró kényelmetlenségekkel, hogy úgy kellene embert juttatniuk az űrbe, hogy még a fehérek mosdóját sem használhatják. Hollywood hajlamos az ilyen történeteket sziruposan és szájbarágósan prezentálni, de erről itt szerencsére nincs szó: A számolás joga (lefodíthatatlan eredeti címmel: Hidden Figures) egyszerre megrázó és felemelő. Egy ponton például a Katherine G. Johnsont alakító Taraji P. Hensonnak elege lesz és olyat tesz, amitől földbe gyökerezik a férfiak lába: ordít. Ami ugye minimum illetlen; az elnyomott csoportok tagjai lesznek szívesek szépen csendben elfogadni a sorsukat, legalábbis ez a többségi álláspont, még ha kimondatlan is. Így a néző nem csak a történelem egyik ismeretlen mozzanatával ismerkedhet meg, de szembenézhet saját előítéleteivel is, filmtől márpedig többet nem is kívánhatunk.

Dűne

Ha nem érted, mit keres itt Denis Villeneuve sci-fi környezetbe ágyazott eposzi történelmi filmje, azaz, hogy miért nőnapi mozi, arra kérünk, nézd meg. Ha már láttad, arra kérünk, nézd meg még egyszer és ezúttal figyelj arra, kik a valódi főnökök. Leto Atreides, a jószívű, de mégiscsak militarista patriarcha, akit egyébként is elsöpör az intergalaktikus ármánykodás? Ugyan már. A velejéig romlott Harkonnen-báró? Ez már hihetőbb, de nem, ő sem. Az Uralkodó, aki egyébként fel sem bukkan? Ne vicceljünk már.

A megfejtés természetesen: a nők. Akárcsak Frank Herbert eredetijében, itt is a gyengébbik (haha!) nem mozgatja a szálakat és terelgeti a férfiakat, méghozzá olyan ügyesen, hogy végig azt hiszik, ők vannak nyeregben. Amíg azonban ők önfeledten háborúznak és gyönyörködnek a saját hadseregeikben, a háttérben a Bene Gesserit borszorkányrend manipulálja a történelem folyását: a Tisztelendő Anya és egykori tanítványa, Jessica együtt hatalmasabbak, mint a történet összes más szereplője együttvéve. Csak éppen okosan csinálják, kerülve a feltűnést – és nem az éppen aktuális csata érdekli őket, hanem a következő párezer év. Már csak miattuk is érdemes visszatérni a Dűne világába. Az pedig csak hab a tortán, hogy a film 2021 egyik legjobbja.

Egy nap

Jóvátehetetlen lenne elkészíteni egy ilyen listát hazai film nélkül, de az Egy nap nem csak holmi magyarfilmkvóta miatt került ide, hanem azért, mert itt a helye. Története van ugyan, de semmi katartikus, világmegváltó tétje nincs: egy nőt nézünk, aki rohan. Rohan a gyerekkel, a gyerekért, munkába, munkából, és főleg a férje után, aki vagy megcsalja, vagy nem. Anna tipikus 40 éves nő, bármelyikünk lehetne: ezt üzeni Szamosi Zsófia tökéletes játéka.

Semmi különös, „csak” a (magyar) nőkről szól, pontosabban azokról az anyákról, akiknek a vállát egyszerre nyomja minden, amit a társadalom, a család, a szűkebb-tágabb környezet elvár tőlük, és az is, amit ők várnak el maguktól: hogy helyt álljanak egyszerre mindenhol, és közben mintha az ő felelősségük lenne az is, hogy megküzdjenek a gyerekeik és férjük szeretetéért, a rengeteg láthatatlan munkáról (azaz a háztartásmenedzsmenttől az ügyintézésig mindenről, ami rettenetes idő és energia, mégsem fizeti meg senki) nem is beszélve. Szilágyi Zsófia ezt mind egy napba és egy filmbe sűrítette, mintha csak egy dokumentumfilmet látnánk, és valahol azt is látunk: ennél életszagúbb, valódibb már nem is lehetne. Nem könnyű film, de ennél nőnapibb mozit nem is választhatnál.