Nem bírod a horrort? Ennek akkor sem tudsz majd ellenállni – ajánlatunk Halloweenre
Azon lehet vitázni, hogy most akkor Magyarországon van-e Halloween vagy nincs; a népszerű, bár kissé maradi vélemény szerint nincs, itt Mindenszentek van és kész, búskomor befelé fordulás és bóklászás az avarban, semmi keresnivalója errefelé a hanyatló nyugat egyik emblematikus ünnepének! A gyerekek, a horrorfilm-rajongók és a jelmezfetisiszta felnőttek szerint pedig igenis van. Mi most itt nem szeretnénk eldönteni az évek óta vérre (bocsánat) menő vitát (szerény javaslatunk: miért ne lehetne mindkettő?), az viszont biztos, hogy itt a hosszú hétvége, és bár az idő csodálatos lesz, a nap este hatra már sehol sincs, szóval introvertált paradicsom lesz ez a négy nap, amit bármire kihasználhatunk; magazinunk profiljának megfelelően mi film- és videojáték-ügyben segítünk. És ha már Halloween/Mindenszentek, akkor listázódjanak ezek a filmek és játékok a horror műfajából!
Mivel tudjuk, hogy a horror megosztó és sokak gyomrát szó szerint megosztó műfaj, ezért a lassabb, inkább a hangulatra és a feszültségre, koncentrálunk, mint vér, belek és olcsó ijesztgetés helyett. Már csak azért is örömmel tesszük ezt, mert az igazi jó horror alapja mindig ez: a hangulat, a suspense és a szereplők, akikért izgulhatunk. Ezek nélkül nem működik, függetlenül a felhasznált művér és az egy percre jutó ijesztgetés átlagos számától. Íme tehát három film és három játék, amelyek alatt, ha félsz a horrortól, sokszor eltakarod majd ugyan a szemed, de azért végig tudod nézni és játszani őket, utána pedig azt érzed majd, hogy több lettél tőlük, mint előtte voltál. Az is összeköti őket, hogy a műfaj rajongói közt népszerű, de ezen kívül viszonylag ismeretlen műalkotások ezek, szóval kulturmissziós célt is szolgál ez a bejegyzés.
De elég a dumából, lámpákat le, gyertyát a töklámpásba és jöhet a borzongás!
Ezt nézd
Ouija: A gonosz eredete
Ez a film egy folytatás, de ez ne riasszon el senkit (így is van benne riadoznivaló bőven), az első részt ugyanis nem hogy nem kötelező pótolni, de egyenesen ellenjavalt. Az alacsony költségvetésű, de minőségi horrorfilmekre szakosodott Blumhouse Productions olyasmi sorozatnak szánta az Quiját, mint az azóta hatalmasra nőtt Insidious (Démonok között), de a 2014-es első filmet kíméletlenül elkaszálták a kritikusok és a nézőket sem hozta lázba különösebben. Valamiért mégis úgy döntöttek, hogy megér egy folytatást – és milyen jól tették!
A gonosz eredete ugyanis pont annyira érzékletes és kíméletlen családi dráma, mint egy démoni megszállás története. Sok szempontból hasonlít az Ördögűzőre, annyira, hogy nem is akkora istenkáromlás egy lapon említeni a kettőt. Lassú, hangulatos, nagyon óvatosan adagolja a feszültséget, apró, de annál hatásosabb gesztusokkal kelt félelmet és ijeszt meg. Annyira komótos, hogy a néző néha a kartámlát kaparja: “legyen már valami!” Aztán a végén persze lesz valami, de ennél többet tényleg nem árulunk el.
A filmet itt vásárolhatod meg.
Tűnj el!
A tavalyi év egyik legeredetibb, legőrültebb és a maga perverz módján legviccesebb (horror)filmje itthon is egészen nagy siker volt, de nem elég nagy siker ahhoz, hogy ne ajánljuk. A történet egyszerű: egy fiatal lány bemutatja szüleinek afroamerikai barátját. Az ilyesmi mindig feszült, fura helyzet, hát még, ha ilyen jelentős a bőrszín-különbség, és bár a lány szülei laza, haladó arcok, az egész háztartás a polgárháború előtti rabszolgatartó kúriákra emlékeztet, ahol mindenki (főleg a színes bőrű kétkezi alkalmazottak) nagyon-nagyon furcsán viselkedik.
A borzongató, paranoid helyzetbe fekete (ez most nem szóvicc volt!) humor vegyül, de az egész annyira bizarr, hogy nincs kedvünk nevetni. Mire kiderül, mire megy ki a játék, semmi mást nem tehetünk, mint hogy összekucorodva, a pokrócot vagy párunkat szorongatva izgulunk a fiúért.
A Tűnj el! hatalmas erénye – és amerikai sikerének titka – hogy úgy szól a társadalmi hierarchiáról és az évszázados rasszizmusról, ahogy egy direkt erről szóló társadalmi dráma sem volt képes az elmúlt években. Azt persze ezzel együtt sem győzzük hangsúlyozni, hogy egy végtelenül izgalmas és szórakoztató, egyáltalán nem szájbarágós film a Tűnj el!, nagy-nagy szívességet teszel magadnak, ha megnézed!
A filmet itt vásárolhatod meg.
A boszorkány
A boszorkány című történelmi horrorfilm (igen, ilyen is van) úgy szól az apaközpontú családmodellről és a keresztény bűntudatról, ahogy a Tűnj el! a rasszizmusról. Kivéve, hogy A boszorkány egyáltalán nem vicces. Ennél többet nehéz írni a filmről, annyira egyedülálló, furcsa és nyomasztó.
A horrorfilmek egyik nagy trükkje, hogy a gonoszt csak az utolsó harmadukban mutatják meg, egészen addig ugyanúgy nem tudja a néző, mivel áll szemben, ahogy a szereplők sem. A boszorkány szakít ezzel a hagyománnyal: rögtön az elején egyértelmű, hogy egy erdei banya rabolta el a városból száműzött, mélyen vallásos New England-i család kisbabáját. Hamarosan az is kiderül, hogy nem a boszorkány a főgonosz: a családtagok hamarosan egymásra jelentenek veszélyt. Sőt egy idő után azt sem tudni, kire vonatkozik a címbéli titulus: lehet, hogy a nagylány a boszorkány? Vagy ő is az? Vagy csak titokban szeretne az lenni?
A fenti három filmből A boszorkány a legkevésbé ijesztő, mégis a legnehezbb néznivaló: sötét, baljós, ködös-nyirkos, szűkszavú (a szereplők egyébként hiteles 17. századi angolsággal szólalnak meg, szóval még perfekt nyelvtudással sem könnyű követni), a vége pedig nem hogy feloldozást nem ad, de még jobban a mélybe rántja az embert. Szigorúan egyedül, vagy hasonlóan nyílt és merész (felnőtt!) pároddal nézd!
A filmet itt vásárolhatod meg.
Ezzel játssz
The Persistence
Oké, egy kicsit hazudtunk, amikor azt írtuk, hogy ijesztgetés helyett hangulat lesz. A Persistence-ben ugyanis mindkettő van és egyikkel sem spórol. Egy igazi rougelike (azaz véletlenszerűen, de logikusan összeálló pályákból álló) gyűjtögetős-ajtónyitogatós túlélőhorrorral van dolgunk sci-fi környezetben. A történet szerint… á, hagyjuk is, egy hatalmas űrhajón, mindenféle szörnyű mutációkon átesett, újraéledt szörnyetegek közt kell helyt állnunk. (Jó, van történet is, nem is rossz, de eltörpül amelett, hogy mennyire erős és fojtogató az atmoszféra.)
A Persistence-szel kapcsolatban nagyon fontos, hogy csap Playstation VR-szemüveggel működik. Ez rossz hír annak a sok embernek, akinek (még) nincs PSVR-csomagja, nagyon jó hír viszont azoknak, akiknek már van: ők már tudják, hogy nincs nagyobb élmény a virtuális valóságban, mint egy jól összerakott horrorjáték. A Persistence pedig az: csodás grafika, logikusan és jól működő irányítás és sok-sok órányi egy csöppet sem laposodó játékidő. Elmondanánk, hogy mindenki tartson rendszeresen szünetet, de fölösleges: a Persistence-et egyhuzamban úgysem lehet sokáig bírni, annyira félelmetes.
A játékot itt töltheted le PS4 rendszerekre.
Inside
Ha valaki emlékszik a kicsi, rövid, de elképesztő hangulatú, Limbo című platformjátékra, akkor nagyjából tudja, mire számíthat a készítőktől. Vagy csak azt hiszi, hogy tudja: az Inside még elődjénél is sokkal súlyosabb, a szó minden értelmében. Ez a tökéletes kis játék öt évig készült, ez pedig meg is látszik rajta: szó szerint minden pixel a helyén. A Limbóhoz legfeljebb annyi köze, hogy ez is platform, ez is rettenetesen nyomasztó és itt is egy ismeretlen kisfiú a főhős, akinek egy szörnyű, rémálomszerű (de a Limbóénál sokkal valóságosabbnak ható) világból kell megszöknie – kérdés, van-e hova.
A történet kész rejtély, mire rájönnél, hol vagy, kik ezek az “emberek” körülötted és mire megy ki a játék, megint több lesz a kérdés, mint a válasz, az utolsó fél óra pedig konkrétan a videojáték-történelem legelmebetegebb pillanatait tartogatja annak, aki veszi a bátorságot és nekiáll. A játékidő alig öt óra, de vigyázz: ha elkezded, egyhuzamban csinálod majd végig, ezt garantáljuk!
A játékot itt töltheted le PS4 rendszerre, itt pedig Xbox One-ra.
Prey
Nem szokás horrorjátékként számon tartani, mégis erre a listára kívánkozik a tavalyi év egyik nagy meglepetése és csiszolatlan gyémántja, a Prey, amelyet több év vergődés után a fejlesztőpurgatóriumból mentettek ki a nagyszerű Dishonored készítői. Az alternatív történelemben járunk, egy űrbázison, amelyet az amerikaiak és az oroszok közösen fejlesztettek, miután egy idegen életformát felfedezve (és annak adottságait kihasználva) félretették hidegháborús ellenérzéseiket és összefogtak. Kutatóként ide érkezik a játékos… vagy már eleve itt volt? Miért kezdődik minden napja ugyanúgy? Miért végeznek rajta furcsa teszteket? Mit akar a bázis két, egymásnak ellent mondó mesterséges intelligenciája?
A Philip K. Dick ihlette történet hangulatos grafikával, egy kissé macerás, de ha megszoktuk, hatalmas szabadságot nyújtó játékmenet-beli megoldásokkal és olyan nyomasztó és (az alakváltó, bármilyen apró használati tárgy alakját felvenni képes szörnyeknek hála) paranoid hangulattal párosul, amit ritkán érzünk játék közben, talán legutóbb az Alien: Isolation volt ránk ilyen hatással. Lassú, itt-ott nehézkes játék, a hibái felét azonban megbocsájtjuk, a másik felét meg egyszerűen elfelejtjük, ahogy beszippant a történet.
