Végre kapható a Huawei csúcsmobilja, amelyet annyira jó érzés használni, hogy még a Google-összeköttetés hiánya is apró kellemetlenségnek tűnik érvágás helyett. Mate 30 Pro teszt. A tiltott telefon. Élet Google nélkül. A világ legjobb mobilja, egy hatalmas hibával. Amikor a Huawei tavaly őssze teríteni kezdte a youtuberek és profi tesztelők közt legújabb csúcstelefonját, a Mate 30 Pro nevű készüléket, clickbaitebbnél clickbaitebb című videók és cikkek árasztották el az internet mobiltelefonos szegletét. Még szép: a Mate 30 Pro (az egyszerűség kedvéért a továbbiakban simán Mate) nem csak az eddig valaha piacra dobott legerősebb, legszebb, megapixelekkel legdurvábban telepakolt (satöbbi) telefonja, hanem az első, amely Android nélkül, pontosabban: Android-alapokon ugyan, de a Google szolgáltatásai és appjai nélkül debütált. A tavaly tavaszi, kissé impulzívnak ható amerikai lépés, amely egyszerűen megtiltotta az ország összes cégének, hogy a Huaweijel dolgozzon, még azok figyelmét is ráirányította a kőkemény geopolitikai csatározásokra és nem éppen elegáns diplomáciai manőverekre, akik egyébként egy kő alatt élnek, vagy, tekintve a nemzetközi politika és az emberiség általános mentális állapotát, szeretnének inkább egy kő alatt élni, ha lehetséges. A kínai gyártó pedig merészet lépett: némi tanakodás után pontosan úgy folytatta tovább a fejlesztést és a marketinget, mintha mi sem történt volna, csak éppen elkészítette saját operációs rendszerét: az Android magjára a korábbiaknál sokkal markánsabban ráhúzta saját EMUI nevű felületét, annyira, hogy kis túlzással ez a felület lett maga a rendszer. Gyorsan tisztázzuk: a mérsékelten szexi hangzású, de lényegretőrően Huawei Mobile Services-nek keresztelt rendszer éppen ezért nagyon hasonlít az Androidra, minden a helyén, különösebb meglepetést senkinek sem okoz majd. A nagy kérdés persze nem ez, hanem az, hogy hogy állunk applikációk terén, miről kell lemondanunk (már ha egyáltalán le kell mondanunk bármiről is), és hogy szükséges-e bármilyen kerülőút és extra macera a Google Play kényelméhez képest. Erről később lesz szó, most muszáj vagyok megmutatni a telefont, kész, eddig bírtam. Az új Mate ugyanis gyönyörű. Nagy szó ez manapság, amikor egyrészt minden csúcskészülék nagyon-nagyon szép, másrészt kis túlzással mind pont ugyanúgy néz ki, de tiszta lelkiismerettel használjuk: gyönyörű. Elsősorban a Horizon Display nevű kijelzőről kell beszélnünk, már csak azért is, mert az előlapon olyan sok a képernyő és olyan kevés minden más, hogy gyakorlatilag egy nagy kijelző az egész. A telefon különlegességét elsősorban az oldalt ívben hajlított megoldás adja, azaz a képernyő „lekúszik” a szélekre, nincs él, nincs keret. Tetszetős, bár elsőre furcsa dizájnelem, nekem például az jutott az eszembe, hogy hogy leszek majd képes a kezemben tartani a telefont anélkül, hogy véletlenül aktiválnék ezt-azt, hiszen a készülék széle is érintőképernyő. A Huawei tervezői szerencsére elegánsan megoldották, a szélek nem (vagyis nem úgy – erről mindjárt) érintésérzékeny, ahogy a kijelző elülső, hagyományos része. A Horizon (kissé fellengzős név, persze, de ugyan már, a Retina talán nem az?) ezzel együtt talán a legjobb ma a piacon kapható képernyő: 6,53 hüvelyk, Full HD-nál valamivel nagyobb felbontás (éppen akkora, hogy sose kelljen pixeleket látnunk), OLED technológia a tökéletes kontrasztért és színekért, HDR a dinamikáért és az átmenetekért, panaszunk tehát nem lesz rá. Ugyan nem 90, „csak” 60 herzes, ez nem zavaró, főleg, hogy a 60 képkocka/másodpercnél alább sosem adja, hála a csúcsprocesszornak és a 8 gigabyte memóriának. Fényereje kiváló, napfényben is teljesen látható. Ha valaki nem képes megszokni a lehajló széleket, a képernyő ezekről a részekről eltüntethető. Mi azt ajánljuk, szokjátok és szeressétek meg őket, menni fog! A dizájn annyira letisztult, hogy oldalt csak egy bekapcsológombot találunk, hangerőszabályzót nem, azt dupla pöccintésre lehet előcsalogatni. Ez papíron szintén „gyanús” fícsör, azaz sülhetett volna el borzalmasan is, de szerencsére ezen a téren sem kötöttek kompromisszumot a mérnökök, az oldalt felbukkanó csúszkákat nagyszerű élmény használni, finom rezgő feedbackkel hálálták meg, hogy mozgattam őket, minden alkalommal azonnal működtek, annyira, hogy már csak emiatt is nehéz volt visszatérni a fizikai gombos készülékemhez, amikor a Mate-et nehéz szívvel visszaadtam. Az egyetlen, ami visszalépésként hathat, az a szokásosnál nagyobb notch, azaz szépirodalmi igényű fordításban: szenzorsziget. A képernyő tetejének nagy részét elfoglalja az egymás mellett kukkoló három szenzor: a szelfikamera, a 3D-s érzékelő és az úgynevezett swing szenzor. Utóbbi felel az érintés nélküli, kézmozdulatokkal végezhető műveletekért, mint a görgetés és az előre-hátra lapozás. Ez egyébként némi gyakorlás után nagyszerű partitrükk, amennyiben valaki kistérségi Tom Cruise-ként szeretné a haverjai előtt bemutatni a Különvélemény (2003-ban tényleg lenyűgöző) képernyő előtt hadonászós nyomozós jeleneteit, én viszont valahogy nem szoktam rá a gesztusok használatára. Maradjunk annyiban, hogy hosszútávú és lakossági hasznossága felől vannak kétségeim. Aztán persze ki tudja, lehet, hogy nem is a rendszer használja majd ki, hanem az appok, például a játékok: ki ne akarna egy mozdulattal hadseregeket irányítani, vagy kurzor helyett a kezével pofozni a Dungeon Keeper impjeit? (Az ilyen appoktól mondjuk még messze vagyunk.) A hátlap a fénnyel látványosan játszó, lilás (a pontos színt nehéz belőni, mindenesetre szerencsére nem rikító, sőt, kifejezetten visszafogott, a szín tehát még a macsó, férfias telefonra vágyó vásárlókat sem kell, hogy elriassza) üveg és fém, sajnos a kelleténél egy kissé jobban szereti az ujjlenyomatokat, viszont strapabíró és könnyen tisztítható. Az egyetlen, de annál nagyobb elem itt a hatalmas, kör alakú, enyhén kiemelkedő keret, amely a négy kamerát öleli. Nem fölösleges vagánykodás a négy lencse, igenis van értelműk, annyira, hogy ezeknek hála a Mate jelenleg a legjobb fotós-videós mobil, nagyjából minden létező technológiával, amit ezen a téren az utóbbi években kifejlesztettek. Kapunk meggyőző (és minden torzítástól mentes) nagylátószöget, alaplencsét, háromszoros optikai, ötszörös hibrid és negyvenszeres digitális zoomot, én azt javaslom, elégedjünk meg a hibrid felső határával, elég lesz az szinte mindenre. A szenzor 40 megapixeles, kihasználhatjuk, ha valamiért szükségünk van rá, egyébként mindenre elég a barátságosabb és élesebb 10 megapixeles gyári beállítás. A fotók természetesen csodálatosak, már ami a technikai oldalát illeti (a művészi nyilván a felhasználón múlik): a színek, az élesség, a részletgazdagság mind elsőosztályú, még kevés fényben is visszaad minden részletet, azaz tényleg nagyon-nagyon sötétben kell fotóznunk ahhoz, hogy a magas érzékenység és a zajszűrés kombinációja mosottá tegye a képet. Ez az elsőre „semmi extra” kép valójában szépen illusztrálja a Mate fotós tudását: a reggeli napfényt sem égeti be és az árnyékokban elbújó részleteket is pontosan kihozza, méghozzá utómunka nélkül, a nagylátószögről már nem is beszélve. Az AI is jól asszisztál, ha kérjük, minden jelenetről meglepő sebességgel és pontossággal megmondja, mit ábrázol és finoman feljavítja a képet helyettünk. Az alacsony mélységélességet (azaz a nagy szenzorral rendelkező fényképezők egyik legjobb tulajdonságát, a háttér és az előtér életlenítését) egy külön lencse segítségével pontosan szimulálja szoftveresen, azaz sehol sem találkoztam a szerényebb telefonok által produkált csúnya, következetlen, „körbevágott” megoldással. A jó hír az, hogy még az előlapi szelfikamera is nagyszerűen hozza ezt a funkciót, amelyről egyébként fotósként igyekszem mindenkit lebeszélni (mégiscsak művi hatáskeltésről van szó, plusz a mobilfotózás egyik legjobb tulajdonsága, hogy az egész kép éles, élvezzük hát ki!), de ha már muszáj használni, használjuk egy ilyen csúcstelefonon. Nem hiányoznak a szokásos szűrők és profi beállítási lehetőségek sem, azaz teljesen manuális üzemmódban is használhatjuk a Mate fotós applikációját. A videós lehetőségekről hasonló szuperlatívuszokban tudnék csak beszélni, úgyhogy legyenek elegendőek a számok: 4K akár 60 képkocka/másodperc (fps) képfrissítéssel és az általam eddig látott legjobb mobilos képstabilizátorral. A Mate egyik nagy vonzereje lehet az elképesztő slow motion üzemmód: HD (azaz 720p) felbontásban ugyan, de akár 7680 fps-ben is képes rögzíteni a mozgást, azaz hollywoodi szintű időlassításra képes. (Az utóbbi X-Men-filmek vonatkozó jelenetei megvannak, ugye?) Igaz, ezt csak természetes, nappali fényben javasoljuk, és érződik némi interpolációs, szoftveres trükközés (a nagyon gyorsan mozgó tárgyakat furcsán mossa el), de még így is látványos és lenyűgöző trükk. Ha én híres rendező lennék (mondjuk Steven Soderbergh), és elhatároznám, hogy a következő filmemet mobillal forgatom, biztosan a Mate-et használnám. https://www.youtube.com/watch?v=1oxRrmjBRag Ehhez persze vas is kell. A hardveres háttérre már céloztam, most ki is fejtem. Rövid lesz, hiszen szerencsére nem sokat lehet róla mesélni: a nyolcmagos Kirin 990 processzornak, a Mali G76 videochipnek, a már említett 8 gigás memóriának és 256 gigás háttértárnak (bővíthető még egyszer ennyire a Huawei saját kártyájával) hála egy hét alatt a legapróbb megakadást nem tapasztaltam, legyen szó soktabos böngészésről, videolejátszásról vagy sokszereplős Fortnite-meccsről. Ha a teljesítményt nézzük, az új Mate a legerősebb mobil most a piacon, és sok-sok évig hű társad marad majd. Bár csak egy hétig használtam, gyanús, hogy évek alatt sem lassulna le észrevehetően. Szerencsére 4500 mAh teljesítményű akkut kapott, azaz a legdurvább nyúzásra sem sikerült lemeríteni egy nap alatt, ha tényleg mindent bevetettem, akkor is minimum másfél (normál használat mellett kettő) napos volt a használati ideje. Természetesen kapunk hozzá gyorstöltő adaptert, ezzel fél óra alatt kétharmadáig feltölthető a telefon. Most, hogy körbejártuk, miért a Mate 30 Pro a világ jelenlegi legjobb telefonja, térjünk rá arra, hogy miért mégsem az. A feketeleves természetesen a Google-szolgáltatások hiánya, azaz az, hogy a Mate-en, ha futnak is a vonatkozó appok, bejelentkezni sehova sem tudunk Google-fiókkal; ez alól van pár kivétel, például a Gmail, amelybe a beépített levelezőkliensen keresztül minden további nélkül beléphetünk. Ez az egész egyébként sokkal kisebb (és egyre zsugorodó) probléma, mint amilyennek így leírva hat, főleg azokat érintheti érzékenyen, akik a munkájukat a Google megoldásaira (Drive, Documents, naptár és egyéb, akár üzleti szolgáltatások) építik, de ők aligha ezt a telefont választják majd. A többieknek azt tudom mondani: kifejezetten szkeptikus voltam, de kiderült, hogy Google nélkül is van élet, és nem is rossz. Először is: ha eddig is Huawei-telefonunk volt, pár pöccöntéssel vándorolhatunk appostul-mindenestül, az alkalmazások többsége (Facebook, Messenger, Instagram és így tovább) pedig minden további nélkül működik majd. Ha új telefonként állítjuk be a készüléket, akkor bizony némi pluszmunkát igényel a teljes kényelem. A Huawei saját boltja, az App Gallery ugyan gyorsan fejlődik, de még nem az igazi, sok népszerű alkalmazást hiába keresünk. A Google-féle Play Store értelemszerűen hiányzik, bár némi (egyébként nem is bonyolult) pluszmunka árán installálható, ettől függetlenül azonban nem működnek majd a Google saját appjai, illetve azok az alkalmazások, amelyekhez Google-fiókkal jelentkeztük be. A jó hír viszont az, hogy egyrészt nem a Play áruház az egyetlen alternatív appforrás, az Amazonnak például egészen tisztességes választéka van, másrészt az App Galleryben is találunk számtalan alternatívát akár az addig megszokott appjainkra. Az egyhetes együttélés vége az lett, hogy boldogan böngésztem Chrome-mal (ez is fut ugyanis, bár a bejelentkezést-szinkronizálást természetesen elfelejthettem), YouTube-oztam egy alternatív app segítségével, még a Google Maps is működött (igaz, előzmények és saját helyek nélkül), szóval kompromisszumok akadnak, de érdekes kísérlet volt ez arra, mennyire lépek ki a komfortzónámból csak azért, mert az addig kézreálló megoldások egy részéről le kellett mondanom. (Spoiler alert: csak kicsit léptem ki.) Érthető persze, ha ez sokakat elriaszt, de érdemes a nagy képet is nézni: a következő Huawei P- és Mate-modelleken már egy sokkal kiforrottabb appbolt vár majd, nagyobb választékkal, ez pedig érvényesül a mostani Mate-en is. Arról nem is beszélve, hogy a piacnak kifejezetten jót tesz, ha a Huawei saját oprendszerével „belerondít” az Android és az iOS évtizedes uralmába (nagyjából úgy, ahogy a Windows Phone próbálta, csak remélhetőleg nagyobb sikerrel), én legalábbis évek óta epekedve várom, hogy egy szereplő helyzetbe hozza a pénzünkre és adatainkra pályázó techóriásokat. A Mate 30 Pro pedig bőven van annyira jó telefon, hogy addig is érdemes legyen vállalni az ezzel járó kellemetlenségeket, és azt, hogy az egész még egy kicsit kísérleti projektnek hat. A végére hagytam a legjobbat… Na jó, ez lehet, hogy csak nekem a legjobb, de ettől még nagyon fontosnak érzem. A telefon kapott ugyan képernyőbe rejtett ujjlenyomat olvasót is, az igazi biztonsági kapu azonban az arcérzékelést, amely az előlapi érzékelők több szenzorát is beveti. beállítása egyszerű és szórakoztató, ha úgy akarjuk, szemkontaktot is igényel (azaz nincsenek veszélyben az adataink, ha elalszunk a buszon, kihúzzák a zsebünkből a készüléket és arcunk elé tartva feloldják azt), de az egészben mégis az a legállatabb, hogy

a Mate 30 Pro képes arcfelismeréssel feloldani a képernyőzárat úgy is, ha tulajdonosa napszemüvegben van.

Egyszerűen átlát rajta. Én napszemüvegfüggőként (mindjárt itt a tavasz!) évek óta szenvedek attól, hogy az egyébként szintén Huawei és szintén csúcskategóriás mobilom képtelen felismerni a szemcsóban, amit ezért minden alkalommal fel kell tolnom a fejem búbjára. Ennek most vége. Minden egyes alkalommal, amikor a Mate felismerte az arcomat napszemüvegben (tehát naponta legalább negyvenszer), nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy mégiscsak csodálatos korban élünk. A készüléket a MediaMarkt áruházaiban vásárolhatod meg, a részletekért ide kattints!