Imádnám ezt a telót, ha nem szednék ki a kezemből állandóan a barátaim – P30 Lite teszt

“Úristen, új telefon? Milyen? Mutiiii!” Ha megőrülsz ezektől a mondatoktól, ne vedd meg a Huawei új középkategóriás aduászát. Minden más esetben vedd meg! Teszt.

A régi közhelyet arról, hogy milyen gyorsan szalad az idő, semmivel sem lehet jobban illusztrálni, mint az okostelefonokkal. Egész pontosan a Huawei okostelefonjaival. El tudtad volna képzelni négy-öt éve, hogy Huawei-telefont veszel? Jó eséllyel nem, hiszen akkor még a nevet sem hallotad (ami nem a te hibád), ha mégis, betudtad a piacot akkoriban elárasztó noname kategória egyik képviselőjének, főleg, ha azt is tudtad, hogy kínai gyártó. Amely, amilyen észrevétlenül surrant be a mobilpiacra, olyan hirtelen robbant hatalmasat, ma pedig már megkerülhetetlen, a P-szériával tulajdonképpen az egész Android-univerzumot lefedik az alsótól a csúcskategóriáig. Szóval négy-öt éve még el sem tudtad volna képzelni, hogy Huawei-telefont vegyél – ma pedig tízmilliók azt nem tudják elképzelni, hogy ne Huawei-telefont vegyenek.

Ha már rohanó idő: azon gondolkodtam, mit gondolna a legújabb középkategóriás készülékről, a P30 Lite-ról bárki, ha visszautaznék az időben egy-másfél évet és a kezébe adnám, úgy, hogy nem tud róla semmit. Jó eséllyel azt mondta volna, hogy egy csúcsszuper készülék, amelynél jobbat nem is kívánhat. Akkor ugyanis annak számított volna. Ma meg, ahogy a gyártó is üzeni: ez “csak” a középkategória. Hogy ez mégis mit jelent? Kibontottuk, nyúztuk pár napot és most elmondjuk.

 

A Lite-sorozat lényege a tervezők szándéka szerint, hogy majdnem ugyanolyan érzés legyen kézbe venni, mint a csúcskategória készülékeit – esetünkben természetesen a papíron jóval erősebb P30 és P30 Pro modelleket -, legfeljebb használat közben, a teljesítmény ügyében érzünk némi visszalépést, ha közvetlenül egymás után próbáljuk ki őket. A P30 Lite-tal az előbbi szempontra nem lehet panasz: kézbe fogva, megforgatva, megtapogatva olyan prémium, amennyire csak mobiltelefon lehet. Az előlapi üveg kellemes, kellően csúszós és egy csöppet sem műanyag tapintású, a hátlap pedig 3D-s üveg, ami most nagyon trendinek számít: látványos csillogás és játék a színekkel. Tervezői oldalról finom mutatvány kell, hogy a tetszetős esztétika ne csapjon át giccsbe, láttunk ugyanis pár csilli-villi, kínos megoldást az évek során, de a Huawei szerencsére beletrafált. Amilyen rémesen hangzik a “pávakék” – ez a színvariáns járt nálunk -, akkora öröm forgatni, nézegetni a telefont. Az oldalsó káva egyébként színben stimmelő, tapintásra pedig csak nagyon kicsit más műanyag – nincs jelentősége azon kívül, hogy olcsóbb lesz tőle a telefon.

 

Jelentősége legfeljebb annak van, hogy az üveg bizony gyűjti az ujjlenyomatokat és a zsírt, készüljünk tehát a gyakori tisztításra, vagy rakjuk tokba. (Átlátszóba, könyörgünk! Kár lenne elfedni az élményt.) Az üveglapon találjuk még a középre-felülre helyezett ujjlenyomat-olvasót és az ebben a kategóriában meglepő triplakamerát; legfeljebb a Leica felirat hiánya utal arra, hogy ezen a téren is akad egy-két kompromisszum. Szokás szerint oldalt helyezték el a hangerővezérlőt és a bekapcsológombot, alul pedig a hangszórót, a mikrofont, az USB-C portot (azaz végre kapunk gyorstöltés funkciót és nem kell végre bénáznunk a csatlakozóval, ez a típus ugyanis szimmetrikus, mindegy, hogy dugjuk be – szintén kellemes meglepetés egy középkategóriás telefontól). És – dobpergés! – jack audiocsatlakozót is! Nem kell tehát átalakítóval (magyarul: dongle-lal) rohangálnunk, mehet bele a füles közvetlenül. Biztosak vagyunk benne, hogy ettől az egyszerű ténytől máris szimpatikusabb lesz sokaknak a Lite, mint a nagyobb testvérei.

A képernyő aránya a teljes előlapi felülethez hatalmas, sem fizikai gomb, sem egyéb kijelzőn kívüli érintőfelület nem került rá ugyanis. A notch (aminek már van magyar megfelelője: érzékelősziget – mi maradjunk inkább a notchnál) kikerülhetetlen volt, szerencsére azonban egészen apró félsziget lóg bele a képernyő tetejére. Természetesen választhatunk, hogy ezt a sávot használja-e a kijelző, vagy pedig diszkréten feketítse be és használja az értesítések, az óra, a térerő, a töltöttség megjelenítésére.

Bekapcsoláskor kiderül: a kijelzőt diszkrét fekete keret övezi, azaz nem “lóg le” a készülékről, nem görbül azzal együtt. Sebaj, erre fel voltunk készülve a kategóriát, a Lite jelzést és az árcédulát látva. 84,5 százalékos kijelző-test aránya azért így is szó szerint figyelemre méltó.

Maradjunk tehát annyiban, hogy a Huawei P30 Lite egy

iszonyú szexi mobiltelefon.

6,15 collos méretével és 159 gramjával még kényelmes is; igen, a készülék nagy, de egy kézzel még pont kényelmesen kezelhető.

Eljött az a pont, ahol ki kellene fejtenünk, miről kell lemondania annak, aki ezt választja a Lite jelzés nélküli erősebb testvéréhez vagy a P30 Pro csúcskészülékhez képest, de őszintén gondban vagyunk. Gyengébb processzor? Papíron valóban, de a Huawei Kirin-sorozata éppen azért saját fejlesztés, hogy minden modelljükhöz személyre szabják, hogy a használat élményében alig legyen különbség, ha nem éppen durván számításigényes feladatokhoz (értsd: játékokhoz) használjuk. A Kirin 710 nyolc magos, bár kicsit lassabb és kevésbé összetett, mint a P30 Kirin 980-asa, ám a böngészés, zenehallgatás, facebookozás és üzengetés közben ezt aligha érezzük majd – legfeljebb azt, hogy az alkalmazások egy-két másodperccel lassabban indulnak.

Talán a kijezlő?

Elképzelhető, hiszen nem AMOLED, “csak” IPS, azaz papíron kontraszt ügyében alulmarad, ebből azonban a gyakorlatban nem sokat érzékeltünk. A színek tökéletesek, a világosság szintúgy, napfényben sem okoz gondot (igaz, House of Cards-ot azért ne nézzünk rajta a strandon), a feketék nem szürkék, hanem tényleg feketék és a betekintési szögre sem lehet panasz. Full HD+, akárcsak Lite jelzés nélküli bátyja, a képarány pedig a 16:9-es formátumoz képest kissé szélesebb (pontosabban magasabb), azaz a böngészés kényelmesebb, legfeljebb a nem optimalizált alkalmazások és a videók miatt kell megbarátkoznunk a képernyőszéli fekete sávokkal. Egyébként respekt és tisztelet a Huaweinek, hogy megállt a Full HD körüli felbontásnál a hat collos készülékei esetében, a nagyobb pixelsűrűségnek ugyanis konkrétan semmi értelme nem lenne, sőt így még akkumulátoridőt és teljesítményt is spórolunk.

Ami a játékokat illeti: kipróbáltuk a Fortnite-ot. Akadás nélkül, kényelmesen futott, legfeljebb a hátlap melegedése jelezte, hogy az app bizony kipörgeti a processzort és a grafikus magot. Ez nekünk bőven elég bizonyíték volt, hogy csak azoknak van szüksége az erősebb modellekre, akik tényleg sokat használják akár játékra, akár grafikai munkákra (például desktop módban), vagy csak simán el akarják mondani, hogy a lehető legjobb mobilt birtokolják – amivel semmi baj nincs, teljesen érthető szándék!

Kevesebb memória?

Valóban “csak” négy gigabyte RAM került bele hat helyett, ám nem véletlenül tettük oda az idézőjelet: ez a mennyiség egy-két éve még a csúcsmodellek sajátja volt, még intenzív használat mellett sem ütközünk majd korlátokba. A ROM ráadásul 128 gigabyte-os, ami aztán tényleg mindenre elég, legfeljebb úgy telíthetjük be gyorsan, ha minden nap a lehető legnagyobb felbontásban rögzítünk videót.

Esetleg a kamera?

Ez a felbontás egyébként Full HD, és itt el is érkeztünk a Lite legnagyobb kompromisszumához: a kamerához. Amely, bár tripla, és felbontása is meggyőző (48 megapixel!), közel sem hozza a csúcsmodellek szintjét. A kép alapértelmezett beállításban mindig kicsit túlexponált, a színeket helyesen, mégis kissé unalmasan adja vissza, és bár a ma már kötelező effekteket is hozza (élükön a művészi elmosásnak nevezett kamu rekesznyílás-trükkel), egy kicsit mindig kilóg a lóláb. A képpel és a videóval egyébként az égvilágon semmi baj nincs, egyszerűen csak le kell írnunk azt a szót, amely többször ebben a cikkben nem fog előfordulni: átlagos.

Normál vs nagylátószög

A kétezres évek rossz emlékű megapixelháborúját idéző felbontás egyébként teljesen felesleges, ezt még a gyártó is elismeri, hiszen 48 helyett 12 megapixeles az alapértelmezett beállítás. Az optikai zoomról is le kell mondanunk, cserébe kapunk egy (a zoom slider visszafelé húzásával aktiválható) nagylátószög módot, ami sok helyzetben nagyon jól jön, az erős hordótorzítás ellenére. Ha mobillal szeretnénk tájképeket készíteni, biztosan a P30 Lite-ot vinnénk magunkkal! A szelfikamera szintén teljesen korrekt (igaz, a 32 megapixeles felbontás itt is felesleges), egészen szépen, zajmentesen exponál sötétben is, ahogy az elvárható. Maradjunk abban, hogy az erősebb modellekért fizetett pluszpénz nagy része a kamera teljesítményéről szól.

Jó, de meddig bírja?

Az akkumulátorban megbúvó 3340 mAh szintén átlagos, ám az, ahogy az eszköz használja ezt a mennyiséget, már kimelekedő: a Huawei EMUI nevű, saját készülékeihez fazonírozott Android-felülete és az energiatakarékos Kirin-processzornak hála egy napot simán kibír még úgy is, ha rendszeres időközönként nyúzzuk a telefont. Egész nap Netflixezni nem fogunk vele akkumulátorról, de egy-egy epizód belefér egy hosszabb úton, marad még szufla a telefonban. A pörgős játékokra, mint az Asphalt és a már említett Fortnite érzékeny, ezzel tehát ne kísérletezzünk, de kora reggeltől késő estig hűséges társunk lesz átlagos használat mellett. Ha pedig egyáltalán nem nyúlunk hozzá, a merüléstől sem kell tartanunk: olyan stabil stand-by üzemmódba helyezi magát, hogy egy-egy töltés nélküli éjszaka 2-3 százalékot merül csak.

Ami a biztonságot illeti…

A PIN-kód mellett többfunkciós ujjlenyomat-olvasóval és arcfelismerővel látták el. Utóbbi jó szolgálatot tesz, de ha nincs elég fény, kifejezetten bizonytalan, legalábbis jóval kevésbé stabil, mint a csúcskészülékek. Készüljünk hát arra, hogy tandemben használjuk majd az ujjlenyomat-olvasóval, ami egy csöppet sem baj, hiszen ez már bármilyen körülmények közt azonnal felismer minket. Érthetetlen egyébként, miért ragaszkodik a gyártó ahhoz, hogy a P30 és a P30 Pro leolvasója a képernyőn legyen, miközben sokkal magától értetődőbb és kényelmesebb a hátul-középen található dedikált kis körnek, hiszen ezt egy kézzel is azonnal elérjük. Ami tehát a Huawei szerint kompromisszum, az a gyakorlatban konkrétan előny.

Egyébként is ez a helyzet a P30 Lite-tal: pont annyi előnye van a csúcskészülékekhez képest, mint amennyi kompromisszumot kötöttek. Nem kisebb, nem rosszabb minőségű, talán egy kicsit lassabb, cserébe könnyebb, jobban kézre áll az ujjlenyomat-olvasó, csodás a képernyő, átlagos (de még mindig korrekt) a kamera, az ára pedig a csúcsmodellek fele. A legnagyobb gondot a hétköznapi használat során az jelenti majd, hogy nem tarthatjuk egyhuzamban sokáig a kezünkben, mert a barátaink állandóan elkunyerálják majd, hogy megnézzék ezt a szexi kis dögöt.

A pávakék modellt itt, a gyöngyházfehéret pedig itt veheted meg.

84265cookie-checkImádnám ezt a telót, ha nem szednék ki a kezemből állandóan a barátaim – P30 Lite teszt