LG OLED B1 teszt
Tesztünkből kiderül, mi történik, ha egy hatalmas és csodálatos tévét a falra akasztunk és gaming monitorként (is) kezdünk használni. Az élmény leírhatatlan.
A televízió ma már sokkal több, mint a klasszikus TV-csatorna: a streaming, az alkalmazások, a játék- és médiakönyvtárak, a kép- és hangminőség a népszerű szolgáltatások listájának élén állnak. Az LG OLED B1 tévéje pedig egy nagyszerű átfogó csomagot ígér, amelyet nagyon jó áron lehet beszerezni.
Kaptunk az LG-től egy csodálatos, a mai piacon átlagos méretű (55 collos), idén piacra dobott OLED-tévét, a B1-et, amit ugyan letesztelhettünk volna hagyományos módon, de becsípődött egy gondolat, amitől nem tudtunk szabadulni:
Mi lenne, ha PC-re kötnénk és monitorként használnánk?
Láttuk, hogy pár őrült a YouTube-on már megmutatta, hogy működhet, pedig elég sok érv szól ellene. Óvatosan, de végtelenül lelkesen a falra fúrtuk hát és ráeresztettünk egy PC-nek álcázott atomerőművet, hogy hajtsa meg 4K-ban, 120 Hz-en. A következő két hét egy vad érzelmi és technológiai hullámvasút volt, eufóriával, kétségbeeséssel, depresszióval és elszánt küzdelemmel – de egy biztos, így semmire nem cserélnénk el az élményt, no regrets, sorry not sorry!
Előreszaladtunk. Kezdjük az elején.
A tévépiac hatalmas, de azért szerencsére le lehet egyszerűsíteni két-három alapvető technológiára és néhány trendre, ami jelentősen megkönnyíti a választást. Ma alapvetően két kijelzőtípus verseng a vásárlók kegyeiért: a hátulról vagy oldalról megvilágított, hagyományos LCD (függetlenül attól, hogy IPS vagy VA panelt rejtenek, és hogy megfejelték-e egyéb nyalánkságokkal, mint a QLED színhelyességért felelős rétege, vagy az LG NanoCell technológiája), és az OLED. Sokan tudjátok, de azért gyorsan elmondjuk: az OLED behozhatatlan előnye a képminőség. A szerves LED-pixeleket egyenként látja el fénnyel a tévé, azaz a fekete tényleg fekete, hiszen egyszerűen kikapcsolja a képpontokat, ha nincs rájuk szükség. Ehhez jön a szinte tökéletes színvisszaadás és a betekintési szög, no meg a teljes testre szabhatóság.
Hogy akkor miért nem vesz mindenki OLED-tévét? Kisebb részben az apró hátrányai miatt, mint a jellemzően kisebb fényerő (legalábbis az adott árkategóriában ebben hagyományosan jobban teljesítenek az LCD-modellek) és a burn-in veszélye (ez a plazmatévékből is ismerős jelenség: ha sokáig jelenít meg statikus képet vagy képrészletet, a panel „megjegyzi” azt és eltüntethetetlen szellemképként végzi majd, ami mindig látható lesz egy kicsit), nagyobb részben pedig az ára miatt: az OLED-tévék jelenleg 400 ezer forint körül kezdődnek, de erre az „alacsony” árra is csak az LG képes, hiszen a vállalat házon belül gyártja a paneleket. Ezért az árért pedig csodás LCD-modelleket kapunk, igaz, a képminőség és a betekintési szög ügyében kompromisszumokat kell majd kötnünk.
A fentiekből is kiderül, hogy bár az LG büszkén reklámozza az OLED-tévéi gaming képességeit, a B1 dobozán is feltüntette a HDMI 2.1 csatlakozókat (azaz 4K, HDR és 120 Hz-es képfrissítés, méghozzá egyszerre) és a FreeSync és G Sync támogatást, PC-monitorként óvatosan és időszakosan használandó, például a burn-in miatt. Ráadásul, mint kiderült, egyébként is produkál furcsaságokat, de ez nem az LG hibája, sőt, nem is feltétlenül hiba. Lássuk a részleteket.
Az első benyomások
Még ki sem bontottuk a tévét, már kiderült, hogy a B1 a család többi tagjához hasonlóan gyönyörű. 2021-ben viszonylag nehéz ronda tévét választani, de az LG OLED-felhozatala még az erős mezőnyből is kiemelkedik sallang- és kávamentes, letisztult megjelenésével és a márkajelzés teljes mellőzésével: az LG logó csak a gyári talpon látható.
Viszonylag magabiztosan raktuk össze a konfigurációt (itt most az egész szobára gondolunk, nem csak a PC-re, bár arról is lesz szó mindjárt), hiszen úgy gondoltuk, a tekintélyt parancsoló, 90 centi mély asztallap elég távolt tart majd minket a monitorként abszurd méretű, 55 collos tévétől, és sem a szemtengelyünk, sem a nyakunk, sem a központi idegrendszerünk nem károsodik majd az élménytől. (Csak félig lett igazunk.) Azonban ahogy összeraktunk mindent, rákötöttük a PC-t és bekapcsoltuk, majd tettünk két lépést hátra, máris úgy szemléltük a művünket, ahogy Frankenstein doktor szemlélhette az emberi testrészekből összevarrt teremtményét. Az első reakciónk az volt, hogy „ez él, ez él!!!”, a második pedig, hogy
úristen, egy szörnyet teremtettünk.
Az 55 coll monitorként ugyanis még a falra szerelve is hatalmas. Nem csak úgy, hanem a szó Douglas Adams-i értelmében az: el sem hinnéd, hogy milyen iszonyatosan, rettenetesen, észveszejtően hatalmas. Azt hinné az ember, hogy a 32 collos monitora is nagy, de az sehol sincs ehhez képest.
Használni pedig ennek megfelelően elmondhatatlanul zavarba ejtő. Ha távol ültünk tőle, úgy, hogy egy normális monitornyi részét töltse ki a látóterünknek, akkor is egészen más volt minden, mint eddig. A YouTube-videók megteltek élettel, a streamelt filmek szintén, a játékoktól a kifejezés jó és rossz értelmében is eldobtuk az agyunkat, fotóinkat pedig egészen új színben láttuk – szó szerint és metaforikusan is. Jobb kifejezés híján: valahogy lett igazi tétje mindennek, amit a gép előtt műveltünk. Igaz, pár kellemetlen kompromisszumot azért kötnünk kellett. Haladjunk sorjában.
A PC
Nem szép dolog vagánykodni, tudjuk, de abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy egy csúcskategóriás géppel tesztelhettük a tévét, benne egy AMD Ryzen 5900X processzorral, 32 gigabyte RAM-mal és (a legfontosabb!) egy nVidia RTX 3080-as kártyával. Ez utóbbi végre HDMI 2.1-es portot is kapott, azaz képes 4K-s jelet küldeni HDR-ben, 120 Hz-en. Ezt pedig a B1 tévé is képes kezelni, szóval igazi mennyországban kötött szövetségnek tűnt a két eszköz… amíg be nem dugtuk a kábelt.
A kábel
Erről sajnos külön kell értekezni, de ez nem az LG hibája. Az történt ugyanis, hogy első körben még nem a falra szerelve, hanem csak úgy, a szoba szemközti tévéállványára állítva próbáltuk összekötni a PC-vel, magabiztosan elő is vettük elvileg hitelesített 2.1-es, 10 méteres, optikai HDMI-kábelünket, az eredmény: teljes sötétség. Egy kölcsönmotitor és némi szenvedés árán előcsalogattuk a 4K-s 60 Hz-es, 8 bites képet, de ennyi. Rövid kutakodás után kiderült, hogy a 3080-as extrém válogatós, ha a kábelekről van szó, és az optikai megoldást egyszerűen visszautasítja. (Kivéve pár Amazonról rendelhető 200 dolláros kábelt, de ezekről is csak szájról szájra terjed a hír, hogy működnek.) Nem volt mese, elővettük az 5 méteres, jóval olcsóbb, de elvileg szintén kompatibilis kábelünket, amely hülyén feszült keresztbe a szobában a tévé és a PC között, ránézni rossz volt, de láss csodát: működött. Egészen addig, amíg fél óra után, éppen a legforróbb Gears 5-pályán el nem kezdte ledobni a jelet. Hogy aztán perceként ledobja. Hosszabbító kábellel persze még rosszabb volt a helyzet.
Próbaképpen a PC mellé helyzetük a tévét, kölcsönkértük a PlayStation 5-től az átlagos minőségű, de legalább tényleg hitelesített kábelét, és bejött: stabil 4K-s, 10 bites, 120 Hz-es HDR-jel érkezett. Kár, hogy ez a kábel éppen hogy túl rövid volt; a megoldást végül egy kétméteres HAMA-modell jelentette a Media Marktból, konkrétan ez.
Beállítások
A kábelparát egyébként utólag nem bántuk, mert ez adott végső lökést a merész terv végrehajtásához: hogy ne csak simán rákössük a PC-t a tévére, hanem használjuk azt monitorként. Már csak a beállítások voltak hátra – és mivel ez egy OLED-tévé, nem monitor, amelyen ugye mindenki két gombnyomással választ presetet, majd esetleg kicsit finomhangolja azt, volt munka bőven. A mindenféle megállapodás elfogadása után kipróbáltuk a gyári appokat, mint a Netflix és az Amazon Prime Video – mindkettő csodálatos volt, hála a filmesek által előre kalibrált, az eredeti fényelést tiszteletben tartó előbeállításoknak.
A csatlakoztatott eszközök menüjében kiválasztottuk a PC-t (ehhez ikon is jár, hasznos, ha külön, kézzel kijelöljük, hogy asztali számítógépről van szó), a B1 magától Game képmódra váltott, felismerte, hogy be kell kapcsolnia az alacsony késleltetésű és a változó képfrissítést (esetünkben: G Sync) támogató üzemmódot, és már a miénk is volt a pálya. Sokáig bíbelődtünk a kontraszttal és a világossággal, hiszen az OLED-tévé valódi fényerejét az OLED Light beállításban szabályozhatjuk, a Brightness a fekete szintet módosítja, a kontrasztot így aztán nem is érdemes piszkálni. A Warm2 fehéregyensúly természetesnek és színhelyesnek tűnt, így ezzel meg is elégedtünk. Természetesen kikapcsoltunk minden automata és dinamikus képjavító algoritmust, az eredeti élményt kérnénk szépen, köszönjük. Kivéve a Dynamic Tone Mapping nevű egészen okos funkciót – erről később.
Windows HDR
Aki HDR monitort vagy tévét köt a PC-jére, az jobb, ha tud róla, hogy a Windows 10 beépített HDR-üzemmódja bizony évek múltán is reménytelenül gagyi. Ha folyamatosan HDR-ben használnád a tévét, egy csúszkával állíthatod be, hogy a nem magas dinamikatartományú (SDR) tartalmakat milyen fényerővel jelenítse meg, ám ezen kívül finomhangolásra nincs lehetőség, arról nem is beszélve, hogy a slider nem csak a fényerőt, hanem valami rejtélyes oknál fogva a színegyensúlyt is variálja, nagyon óvatosan és figyelmesen, apránként kell léptetni, hogy ne egy lilás-zöldes katyvasz legyen a vége. A mi javaslatunk az, hogy használd a tévét (és a bármilyen HDR-monitort, ha már itt tartunk) SDR-ben, és a játékok, filmek kedvéért mindig kapcsold át. Macerás, de kifizetődik.
Még egy fontos tipp: bár a tévé támogatja a játékok HDR-megjelenítésére szolgáló iparági szabványt, a HGIG-et (ez kiválasztható a dinamikus tónusmintavételezés, azaz Dynamic Tone Mapping menüből), ez Windows alatt valójában semmit sem csinál, hiába aktív az opció, pont olyan, mintha kikapcsolnád. Javasoljuk, hogy egyszerűen kapcsold be a hagyományos eljárást, a játékoknak és a filmeknek is jót tesz.
Az élmény
Most, hogy mindezen túlvagyunk, beszéljünk a lényegről. Rövid lesz, nem azért, mert nincs mit mondanunk, hanem mert nagyon nehéz szavakkal leírni, milyen érzés egy az átlagmonitornál 3-4x fényesebb, 139 centis átmérőjű OLED-képernyő előtt egy-másfél méterre ülni. Mármint azon kívül, hogy természetesen fantasztikus.
Egy ilyen kijelző előtt alapvetően megváltozik az, ahogy az ember a tartalmakhoz (filmekhez, játékokhoz, képekhez, de még a szöveghez is) viszonyul. Minden hangsúlyosabb, jelentőségteljesebb, tekintélyesebb lesz. Egy-másfél méter távolság pont elég ehhez a pixelsűrűséghez: a képpontokat nem tudjuk megkülönböztetni, tehát minden képi elem természetes hatású és döbbenetesen részletes. Ha fotózol, ez kész terápia lesz; szerkesztőségünk fotós tagjának nagyon sokat segített az OLED-tévé előtti munka, hogy újra beleszeressen a fotózásba és egy kicsit (minden szerénytelenség nélkül) a saját képeibe is. A videoszerkesztésben természetesen ugyanez a helyzet.
A programozói, vagy bármilyen osztható képernyőt igénylő munkák is sokkal könnyebbek. Nem csak felbontás, hanem méret ügyében is kapunk ugyanis négy Full HD kijelzőt egy ilyen tévével. Arra azért készüljünk, hogy ahhoz, hogy belássunk egy ekkora kijelzőt, nem csak a szemünket, hanem a nyakunkat is mozgatnunk kell, és az élmény eleinte kissé dezorientáló. Nem csoda, 55 collos tévén egy méterről szöveget olvasni bizony megkavarja az ember központi idegrendszerét.
A játékok pedig… Nos, erre nincsenek szavaink. A harmadik nézetű akciójátékok és a stratégiai címek úgy berántottak a világukba, ahogy eddig nem is gondoltuk volna, hogy lehetséges. Főleg, ha HDR-t is tudnak, mert akkor megfelelően bekalibrálva olyan élményben lesz részünk, amire álmunkban sem gondoltunk volna. Az LG idei OLED-szériája egy kicsit még fényerősebb is, mint a korábbiak – ügyes megoldásokkal próbálnak felzárkózni a LED-alapú konkurenciához –, ez azonban csak azt jelenti, hogy 60-70 százalékra vettük vissza a fényerőt, míg egy tavaly modellnél ez 80 százalék lett volna. A teljes fényerőt egyszerűen nem lehet bírni ilyen közelről, pláne éjszaka. Szóval semmi szégyellnivalója nincs a B1-nek fényerő ügyében (sem), főleg így, tökéletes feketékkel, azaz végtelen kontraszttal.
Az FPS-eknél ingott meg egyedül a magabiztosságunk. A Doom Eternal például csodálatos, de olyan gyors és úgy ömleszti a vizuális effektusokat, hogy be kell valljuk, fél óra után émélyegni kezdtünk. Egy-két nap után megszoktuk, de még így is óvatosan játszunk vele: ez az a helyzet, amikor az 55 coll egyszerűen túl nagy. A Metro: Exodusszal egyébként nem volt ilyen bajunk – az mégiscsak egy komótosabb játék. Nem hittük, hogy valaha kimondjuk ezt, de lehet, hogy jobban jártunk volna egy kisebb, mondjuk 48 collos modellel. (Az LG elsőként a piacon ilyet is árul.)
Egyvalamit azért ne felejtsünk el:
Ez mégsem monitor
Azaz számolnunk kell vele, hogy egy pár kényelmi funkciónak búcsút mondhatunk. A tévé ugyanis nem kapcsol ki magától, vagyis nem úgy, mint egy monitor, ha a PC-t kikapcsoljuk, és az inaktivitás utáni automatikus képernyő-kikapcsolás sem mindig működött: általában elsötétült a kép, majd újra visszatért és maradt is. Ez az energiafogyasztáson kívül a burn-in veszély miatt kényelmetlen. Még ha működik is, a tévét akkor is mindig külön be kell kapcsolni a gép után, ezt pedig meg kell szokni. Furcsa, hogy mindig a kezem ügyében kell tartanom a távirányítót.
Az OLED-tévék további jellemzője az automatikus fényerő-szabályozás: ha a képernyőn túl sok a túl világos pixel, a panelt és a pénztárcánkat kímélendő automatikusan lejjebb veszi a fényerőt. Ha ráadásul sokáig használjuk statikus képernyőként – például szövegszerkesztésre –, egy idő után szemmel látható léptékekben kezdi változtatni a fényerőt, hogy ezzel is megakadályozza a beégést. Az sem árt, ha bekapcsoljuk a szintén erre hivatott Pixel Shift funkciót, azaz a képernyő egy-két képponttal történő rendszeres eltolását; ez játék és filmnézés közben észrevétlen, de a Windows kezelőfelületén néha bizony látjuk majd, hogy a négy irány valamelyikébe „odébb táncolt” a kép.
A fentiek egyébként sokkal kevésbé idegesítőek, mint ahogy leírva tűnhet, de azért számolni kell vele. Biztos, hogy van, akinél ez válóok, és képtelen megszokni, ez pedig teljesen rendben van. Mi azért nagyon örülünk neki, hogy nem tartozunk közéjük, és hogy megtapasztaltuk ezt az élményt.
Már csak azzal kell szembenéznünk, hogy mennyire nehéz visszatérni a hagyományos monitorokhoz. Egyelőre azt sem tudjuk elképzelni, hogy egyáltalán lehetséges.
