Okos, összetett, pörgős játékmenet, csodás grafika (és zene!) és egy érthetetlen, röhejes húzás: ilyen lett a Siege kooperatív spinoffja.
Határozattan emlékszem a kőkemény kasztrendszerre a kilencvenes évek végi külvárosi számtechteremben. A sulink valami pályázaton (értsd: valaki ismert valakit valamelyik forgalmazónál) nyert egy rakás Pentium-gépet, ami abban az időben, amikor még a 486-os is menőnek számított, és el sem tudtuk képzelni, hogy egy pc-be 8 megabyte-nál több memória fér, nagy dolog volt. Szóval tanítás után rendszeresen belógtunk a Quake-széria aktuális epizódjával szerencsétlenkedni multiplayerben, a mindig nagyszerű élményt azonban beárnyékolta, hogy nagyjából háromnegyed óránk volt, amíg meg nem jöttek a végzősök Rainbow Six-ezni. Mi ilyenkor leléptünk, mert bár az a szakértelem, amivel a monitort vizslatták, meggyőző volt, maga a játék rettenetesen unalmasnak tűnt.
Eleve lohasztó volt, hogy a játék majd’ fele unalmas tervezgetéssel telt, a térképet elemezve behatolási pontokon és csapattaktikákon vitáztak, előre lejátszva fejben a lehetséges forgatókönyveket, a másik fele, maga az akció pedig gyerekfejjel szintén kiábrándító volt: centiről centire araszolás, lopakodás, a lövöldözés pedig egy-két pillanatig tartott. Azóta persze már tudjuk, hogy a világ legjobb taktikai lövöldéjéről volt szó, amely előtt nem véletlenül szerepelt az akkor még minőségi garanciát jelentő Tom Clancy neve.
Ugorjunk is 24 évet, és lássuk, mit tud az a Rainbow Six, amelyben szofisztikált terroristaelhárítás helyett immár nyálkás űrlényeket kell szitává lőnünk, esetleg késsel, gránáttal ártalmatlanná tennünk, miközben szerencsétlenül járt, az említett nyálkával vastagon borított csapattársainkat menekítjük az egyik kezünkkel, a másikkal pedig szövetmintákat veszünk mindenféle minket elpusztítani akaró ocsmányságokból.
Így leírva persze úgy tűnik, mintha az új, Extraction alcímmel ellátott Rainbow Six-epizód kész gyalázat lenne, a nagy elődök megcsúfolása, de szerencsére erről szó sincs; régen minden jobb volt, kivéve ezt a szériát, ez ugyanis a Siege-nek hála pont olyan jó, mint volt. Még úgy is, hogy „túl szép, hogy igaz legyen” (értsd: teljesen hazug) trailereinek és bugokkal sűrűn átszőtt első verziójának hála úgy tűnt, végképp elsüllyed a sorozat és vele együtt a Ubisoft hírneve is, de a fejlesztők kitartó munkájának, a folyamatos frissítéseknek és a közösség kényeztetésének hála az előző Rainbow Six úgy éledt fel a hamvaiból és a katasztrofális Metacritic-átlagpontszámból, mint egy kicsit később a No Man’s Sky.
Azóta is sisteregnek a szerverek, és újabb és újabb játékmódok jelennek meg, 2018-ban például az Outbreak, amelyben már a valóságtól teljesen elrugaszkodva idegenek ellen kellett taktikázni; kicsit úgy lógott ki a fő játékból, mint a Call of Duty zombis coop kampányai, csak ez, mivel Ubisoft-játékról van szó, halálosan komolyan vette magát. Ennek az Outbreaknek a továbbgondolása és a Siege spin-offja a most megjelent Extraction, amely szerencsére önállóan is játszható, tehát nem kell hozzá birtokolni az eredeti címet. Elvileg tehát teljes értékű, a saját lábán megálló játékról van szó, amely ráadásul nem az eredeti játék sémáját követi: nem két csapat csap össze, hanem kizárólag kooperatíve játszatnak együtt legfeljebb hárman, az ellenfelet, tehát az idegeneket AI irányítja.
Sőt, a fejlesztők azt is hangsúlyozták, hogy az előzmények és úgy általában a taktikai játékok ismerete sem szükséges ahhoz, hogy belevessük magunkat, ami jó hír, mert én még egy Rainbow-játékkal sem játszottam, még a Siege-dzsel sem. És ezt most bizony az előnyömre fordítom: az internet már tele van az Exctractionról szóló impressziókkal és tesztekkel, amelyek mind az eredetihez hasonlítják és azt ecsetelik, hogy ez az új most mennyiben más; én pedig elmondom, milyen önmagában, mindentől függetlenül. Lássuk tehát, miért érdemes játszani a Rainbow Siege Extractionnel, akár úgy is, hogy még hasonló játékkal sem játszottál soha. Mert félreértés ne essék: érdemes.
Nagyon szép
Az ilyen multiplayer, a crossplayt is támogató címeknél a legfontosabb, hogy akadásmentesen, szerény hardveren is megbízhatóan fussanak, és ez szerencsére igaz az Extractionre, a Ubisoft-játékokra a megjelenés után jellemző bughalmaz és az optimalizálás hiánya szerencsére sehol sincs. Sőt, az Extraction még csodás grafikával is párosítja mindezt: lenyűgöző fény-árnyék játékok, olyan részletes textúrák, hogy szinte a bőrünkön érezzük a falakat beborító idegen trutyit. A fizikailag pontos rombolásról nem is beszélve: az elpusztítható falaknak szokás szerint a játékmenetben is komoly szerepük van, az pedig külön lenyűgöző, hogy bármit szétlőhetünk, úgy is, hogy ennek különösebb jelentősége nincs.
Az átvezető animációk (mert ilyenek is akadnak szép számmal) szokás szerint moziminőségűek; komoly, fordulatos sztorira persze ne számítsunk, de a fejlesztők mindent megtettek, hogy a Siege-ből átmentett operátorok személyiséget kapjanak és megismerjük őket. Ami pedig külön meglepő, az a csodás zene: a szokásos horrorkliséket jobbára elkerülték, James Duhamel és a One Take Tigers a nyolcvanas évek szintialapú, new wave ihlette, John Carpenter-filmekre emlékeztető soundtrackja tényleg remek, érdemes külön is meghallgatni.
Érthető, jól felépített
Az elején komolyan aggódtam, hogy háttértudás és taktikai szakértelem híján szó szerint azonnal elvérzek, de erről szó sem volt: menő VR-tutorial vezet be a játékmechanikákba, és bár a játékmenet összetett és sokrétű, egy pillanatra sem éreztem elveszve magam, a fejlesztők pont addig fogták a kezem, ameddig kell. Kifejezetten sok pálya van és azok is változatosak, New York mellett San Franciscóban és Alaszkában számolhatjuk fel a fertőzést és likvidálhatjuk, akiket (pontosabban amiket) likvidálni kell; minden pályát három szakaszra osztottak, egyre nehezedő célokkal, ellenfelekkel és környezettel.
A rossz hír, hogy az idegenek nem csak támadnak, hanem szó szerint beborítják a padlót és a falakat, Alien-díszletté változtatva a városi díszleteket. A trutyit, amely a mozgást is lelassítja, fegyverrel, illetve a fészkek szabotálásával tüntethetjük el, ha ügyesek vagyunk, észrevétlenül. A lopakodás eleve kulcsfontosságú a túléléshez, aki először megtöri a csendet egy háromtagú csapatban, annak bizony általában leordítják a fejét a csapattagok, teljes joggal. A jó hír, hogy bármelyik szakaszon kérheted, hogy mentsenek ki, az addig megszerzett XP-t viheted magaddal, miközben persze nem érdemes kihagyni a rád váró izgalmakat. Kivéve, amikor mégis: ha operátorod veszélyben van, alig él, jobb, ha kimented – ha elhalálozik, annak ugyanis komoly következménye van.
Apropó, operátorok!
Igenis fontosak a szereplők
Nem állítom, hogy minden választható operátor izgalmas arc, inkább személyiség nélküli avatarok ők, mégis azon kapod majd magad, hogy kötődni kezdesz hozzájuk. Ha ugyanis valamelyiket elveszíted, egy másik csapat még kimentheti az idegen trutyiból egy kissé túlgondolt, de azért izgalmas minijáték keretében, és hazaküldheti lábadozni; ha ez sem sikerül, végleg elveszíted. Az sem túl jó, ha sérülten térsz haza, ilyenkor egy ideig kimarad az akcióból az operátor, ami akkor baj, ha erre az egy emberre koncentráltál, őt fejlesztetted fel, a többieket pedig elhanyagoltad, ekkor ugyanis egy első szintű arccal kell visszatérned a frontvonalba. Azaz a játék rákényszerít, hogy váltogasd az operátoraidat, gondoskodj mindegyikről, fejleszd, szeresd őket; ilyen kötődést legutoljára az UFO-játékokban éreztem.
Barátokkal sokkal jobb
Bár az Extraction egyedül is játszható, így nem az igazi: kifejezetten nyomasztó, fura, magányos élmény, arról nem is beszélve, hogy ha megfertőznek az idegenek (sárgás, robbanó gumók tapadnak a testedre), csak a csapattársak tudnak segíteni rajtad. Két emberrel sokkal jobb, hárommal az igazi, pláne, ha ők a barátaid: random arcokkal nem az igazi, az Extractionhöz ugyanis folyamatos kommunikáció kell, és az, hogy képesek legyetek valódi csapatként dolgozni. Felelősséggel tartozol értük és ők is érted: a health boostok, kütyük, töltények elosztása közös döntés kell, hogy legyen, nem szép dolog rárabolni a készletekre, hiszen azokat a többiek már nem vehetik fel. Cserébe egy-egy jól sikerült meccs a lehető legjobb adrenalinlöket, amit videojáték 2022-ben adhat.
Addiktív
Bár úgy álltam hozzá, hogy nem az én világom a multiplayer taktikai lövölde, azon kaptam magam, hogy hajnalig ülök a monitor előtt. A szintlépés, az új képességek, fegyverek kipróbálása ugyanis konkrétan addiktív, és a játék ennek megfelelően a lehető legjobb ütemben adagolja őket. Az operátoraid fejlesztésének ráadásul valódi tétje van: egy hatodik, de még egy harmadik szintű ügynök ugyanis sokkal, de sokkal erősebb, mint egy kezdő, a nehezebb pályákon (hát még az endgame-ben) nem úszod meg, hogy profikkal dolgozz. A level cap 10-es; ezt később nyilván bővítik majd.
Lehet, hogy a Siege-rajongók pont azt kapták, amit vártak, de az Extraction számomra 2022 első igazi meglepetése. Pörgős, okos, szórakoztató, még ha magán is viseli a jellegzetes Ubisoft-komolykodást és hatásvadászatot. Egyedül abban nem vagyok biztos, hogy egy hónap, vagy akár két hét múlva is ugyanígy élvezem majd, a játékmenet ugyanis máris kezd kicsit repetitívvé válni (főleg a kifejezetten nyomi főgonosz-összecsapások), de hát erre jó a folyamatos toldozás-foltozás és a „games-as-service” üzleti modell, nem?
Az viszont kifejezetten sértő és röhejes, hogy a címben még mindig ott van Tom Clancy neve. Értem, hogy tőle indult az egész, de könyörgöm, az 24 éve volt, és akkor még nem nyálkás ufókra kellett lövöldöznünk, szóval gyerekek, ne már!
