Sokat játszom konzolon, főleg egyjátékos módban, ami több dolgot jelent. Történetet, drámát, cutscene-eket és persze az ürességet a végefőcím után: ha az élménynek vége akkor vége, újrajátszási lehetőségek ide vagy oda. Ja, és még valami: sosem kell hallgatnom, ahogy a többi játékos ordít velem, mert béna vagyok. Ez volt legalábbis a kényelmes status quo egy évvel ezelőttig, amikor is szembejött egy sajnos közepesen sikeres, de annál jobb játék: a Titanfall 2. Az óriásrobotos lövölde titkos fegyvere a meglepően jól öszerakott, hatásos egyjátékos módja volt, amely azonban túl korán, alig 5-6 óra játék után véget ért. Persze, jobb is volt így, mint egy túlnyújtott, aránytalan, üresjáratokkal teli 15-20 órás kampány, minél fényesebb a láng, annál kevesebb ideig világít, ahogy Tyrell mondta a Szárnyas fejvadászban. Ilyen gyorsan azonban nem tudtam elengedni a Titanfall 2-őt, úgyhogy ráfanyalodtam a többjátékos módra. A mai napig tolom. Az elején természetesen nagyon béna voltam és mindenki kiabált velem; most egy kicsit kevésbé vagyok béna, de még így is kiabálnak velem. Ilyen ez a multiplayer kultúra, gondolom. Hamar kiderült azonban, hogy ha normálisan szeretnék kommunikálni, szükségem lesz egy headsetre. Sosem vettem még headsetet, úgy gondoltam tehát, mindegy is, milyen lesz, szóljon valahogy és működjön a mikrofon. Ahogy egy pár kattintásnyit utánaolvastam azonban, kiderült: nem ilyen egyszerű. A jó headset ugyanis nagyjából olyan fontos, mint a jó kontroller. Lehet, hogy egy kissé túlreagáltam a dilemmát, de rövid úton oda jutottam: oké, próbáljuk meg felkutatni a világ legjobb headsetjét! Merész vállalás, lévén, hogy – mint írtam – sok közöm nincs a témához; a Media Markt azonban rövid úton a segítségemre sietett. Pár nap és a kezemben tartottam a minden nemzetközi teszten toplistás Sennheiser Game One-t. Megjelenése tetszetős, stabil, ránézésre és tapintásra is minőségi anyagokból készült, azonnal érezni, hogy aki ilyet vesz, az évtizedekre letudja a headsetdilemmát. Praktikus és szerethető, meglepően lapos – ha ebben az árkategóriában lenne értelme ennek a szónak, azt írnánk: cuki – táskában érkezik, az elforgatható kagylóknak hála pedig gond nélkül belesimul, így poggyászban is aggodalom nélkül szállíthatjuk. Szemet szúrt még a kagyló belsejének kissé szokatlan kialakítása és a fülhallgató testébe – tehát nem a kábelre – épített hangerőszabályzó. A kábel nem gumi, hanem strapabíró szövetborítású, érezni: nem kell félteni ezt sem. Ha mégis baj lenne, kihúzható, azaz könnyen cserélhető. A mikrofon testes, de nem batár, egy mozdulattal visszahajtható, ha ütközésig toljuk, egy hallható klikk kíséretében elnémul. Egyszerű, de kedves gesztus a Sennheisertől. Ami külön szemet szúr, hogy a Game One nem szúr szemet: gaming headset létére egyszerű, letisztult, funkcionális, a kategóriára jellemző hatásvadász csicsától nagyon messze van. Ránézésre simán készülhetett volna a hetvenes évek végén, és ezt nagyon pozitív értelemben írom. Egyszerűen szép. Egyedül a fémes vörös keret emlékeztet arra, hogy a piac mely szegmensébe szánja a Sennheiser. Ami pedig most már megkerülhetetlen: a Game One majdnem 70 ezer forint. Durva, tudjuk. Mégis ki és miért adna ki ennyit egy headsetre? Elárulom: te, és azért, mert fontos számodra a minőség és hosszú távra tervezel. Papíron lenyűgözőek a tulajdonságok, elsőre talán úgy is tűnhet, feleslegesen. Az emberi fülnek érzékelhetetlen tartományokban is megszólal: 15 hertztől 28 kilohertzig képes visszaadni a hangot. 108 dB-s érzékenységéhez 50 Ohmos ellenállás társul, azaz önmagában nem túl hangos, de ez ne riasszon el senkit, maximumra senkinek sem kell majd tekernie a hangerőszabályzót külön erősítő nélkül sem. Ne is húzzuk tovább: a Game One tökéletesen szól. Kiegyensúlyozott, tiszta, a szó jó értelmében egyszerű, a forráshoz maximálisan hűséges és zajmentes. Nincsenek túltolt basszusok, az „odaverős” mélyekért cserébe elmaszatolt középtartomány és cincegő magas hangok; minden olyan, amilyennek lennie kell. A minden fülre illeszkedő, tényleg tágas és mély kagylóknak hála az hangzás – bármilyen furcsa szó is ez egy füles esetében – grandiózus, telt, beránt az akcióba, mintha ott lennél. Ennek jelentőségét játékok esetén nem kell taglalnunk, de zene, filmek alatt is nagyon fontos. A szivacs kellemes, nem izzasztó anyaggal borított, úgy simul a koponyánkra, hogy közben szinte semmit nem enged ki, maximális hangerőn sem. A Game One tehát nagyszerű high-end fülhallgatóként is megállja a helyét. Headsetként pedig pláne: összekötöttem egy Playstation 4 Pro kontrollerrel, nekimentem újra a Titanfall 2 legnagyobb pályájának és úgy élveztem a játék egyébként is híresen jó hangjait, ahogy még soha. Ügyesebb ugyan nem lettem és ugyanúgy kiabáltak velem a többiek, de most legalább olyan tisztán és jó minőségben kiabáltak, ami eddig elképzelhetetlen volt. A Game One mégis pécén az igazi, főleg, ha még egyszer ennyi pénzt rászánsz és beszerzed mellé a GSX 1000 erősítőt. Nagyon könnyű, nagyon kicsi, hordozható és ha laikus vagy, talán le sem esik, mire jó és miért van szükséged rá, amíg be nem kapcsolod. Akkor azonban, pont, mint a Game One esetében, minden megváltozik. Egyelőre azonban ragadjunk le a külsőnél: tényleg nagyon kicsi, egyszerű, nem akar semmit, ránézésre tényleg bármi lehet, hogy hangrendszerről van szó, azt legfeljebb a csatlakozók árulják el. Ránézésre simán elmenne kelléknek a 2001 űrodüsszeiából. Használati körét tekintve a méret és a súly csupa pozitívum: gaming cucc ez is, azaz fontos, hogy bárhova elhelyezhesd, magaddal vihesd és hogy kis helyet foglaljon. Egy (kizárólag!) USB-n csatlakoztatható, azaz pc-vel és Mac rendszerekkel kompatibilis kütyüről van szó, olyan magától értetődő és intuitív kezelőrendszerrel, amellyel ebben a kategóriában még nem találkoztam. Az első csatlakozás után pár másodperccel már készen is állt, sem külön drivert, sem egyéb kezelőprogramot nem igényelt, a Windows 10 saját hangszoftvere mindenre elég volt. Az első tíz percet ettől függetlenül azzal töltöttem, hogy megpróbáltam rájönni, miért szól monóban és öblösen. Kiderült, hogy a Windowsban be kell kapcsolni a 7.1-es hangzást, így működik megfelelően, függetlenül attól, hogy sztereóban vagy surroundban szólaltatjuk-e meg. Ha ez megvan, akkor csak hagyjuk, hogy tegye a dolgát. Figyelem: egy-két nap a GSX 1000-rel, és el sem tudjuk képzelni majd, hogy bárhogy máshogy hallgassunk zenét, nézzünk filmet vagy játsszunk. Funkcióiban is meggyőző: virtuális 7.1-es hangzás, visszhangosítás-szabályzó, négy személyre szabható és tárolható preset és természetesen minden elképzelhető EQ-varázslás. Minderről külön DAC chip gondoskodik, a hangzatos nevű, de valóban hatásos Sennheiser Binaural Rendering Engine pedig a valódi élményhez nagyon-nagyon közeli virtuális 7.1-es hangzást produkál egy „sima” sztereó headsettel is. (Hát még a Game One-nal!) Akik próbálkoztak már virtuális surrounddal, azok tudják, mennyi kamutermék kapható a piacon, és ami valódi és minőségi megoldást ígér, jó eséllyel még az is visszhangos, sekélyes hangzást produkál. Jelentem: a Sennheiser erősítője megbirkózik a feladattal, játék közben tisztán azonosítható volt, melyik hang honnan jön, szóval a virtual csak technikailag virtuális, a gyakorlatban nagyon is valódi. Sokat elmond, hogy még a zenét sem teszi tönkre, igaz, ha az eredetihez hű hangzásra vágyunk, jobb kikapcsolni. Mindezt úgy produkálja, hogy kezelése még annak sem okozhat gondot, aki soha nem volt hasonló eszköz közelében: minden kézre áll, magától értetődik, a teljesen sima, ledfényekkel működő, megfelelően érzékeny érintőfelület azonnali visszajelzést ad mindenről, kábelek dugdosása, ki-be kapcsolgatás nélkül válthatunk a headset és a – vele párhuzamosan csatlakoztatható – hangfalaink között, ki-be kapcsolhatjuk a surroundot és a hangeffekteket, szabályozhatjuk a basszust és a magasokat. A presetek közt a sarkokban található fényes csíkok érintésével válthatunk (eleinte szokni kell a jelenlétüket, könnyű véletlenül hozzájuk érni, például hangerőállítás közben. Utóbbi a szürke alumíniumsávval vezérelhető: természetesen érintéssel, tekerni semmit sem kell. Mondanunk sem kell, az USB-csatlakozásnak köszönhetően a GSX 1000 közvetlenül a számítógép hangerejét és effektjeit vezérli, külön-külön tehát soha többet nem kell állítanunk semmit. Hivatalosan tehát erősítő, ez a szó mégsem fedi le azt, amit a GSX 1000 tesz a hanggal. Már csak azért sem, mert nem ad a hanghoz különösebb erőt, ne azért vegyük tehát, mert nem elég a maximumra tekert volume. Hanem azért, amit ígér és amit teljesít: a tökéletes, kiegyensúlyozott és nagyon-nagyon barátságos felületen vezérelhető surround hangzásért, amit magunkkal vihetünk bárhova a házibuliktól az e-sport versenyekig.