Flash egy rohadék, Batman vérfürdőt rendez – Suicide Squad: Kill The Justice League teszt
Élvezetes, de sekélyes online szolgáltatás lett a Rocksteady új játéka a Suicide squad, sok kihagyott lehetőséggel. Mi mégsem tudjuk hibáztatni őket.
Nem rémlik, hogy valaha ennyire felrobbant volna az internet, mint egy hete, a Suicide Squad: Kill The Justice League megjelenésekor. Ezúttal nem a nagy magazinok tesztjei várták a játékosokat, hanem azon youtuberek benyomásai, akik előfizettek a digitális deluxe kiadásra, ők ugyanis két nappal korábban belevethették magukat Metropolisba, pontosabban abba, ami Brainiac inváziója után maradt belőle. A többieknek várniuk kellett, ahogy a hivatásos tesztelőknek is, előzetes kódokat ugyanis senki sem kapott, ami hagyományosan elég rossz ómen: azt jelzi, hogy a kiadó nem bízik a saját termékében, és el szeretné kerülni, hogy a nagy nézettségű csatornák és magazinok lebeszéljék róla a közönséget, hogy pénzt költsenek rá.
Aki nem egy kő alatt él, az tudja, hogy a Suicide Squad azóta kapott hideget-meleget, pontosabban főleg hideget és néha egy-egy engedékeny, langyos megjegyzést. Páran egészen szofisztikált és jogos kritikát fogalmaztak meg a játékmenettel és a küldetések minőségével kapcsolatban, többen azonban habzó szájjal támadták az Arkham-trilógia alkotóinak aktuális Nagy Dobását, mondván, hogy:
- a DC hőn szeretett hőseivel úgy bánik, hogy azt rossz nézni;
- felszínes online lövöldévé silányította az ígéretes alapötletet;
- semmi nem köszön vissza a korábbi Batman-játékok hangulatából;
- belepakoltak mindent, amiért a DLC-kkel és fizetős power-upokkal telepakolt looter shootereket megvetik manapság.
A fentiekből is látszik, hogy a többség nem azért kritizálta a játékot, mert olyan, amilyen, hanem azért, mert nem olyan, amilyen – azaz nem hozta a jogos vagy jogtalan elvárásokat. Úgy, hogy a Rocksteady és kiadója, a Warner Games sosem állította, hogy ez lesz a következő Arkham-játék – igaz, az univerzum stimmel –, ahogy azt sem, hogy ugyanazt a közelharci élményt kapjuk, híressé tette a trilógiát. A játék körüli káoszon ezen a ponton szinte lehetetlen átlátni, és bevallom, nehéz volt úgy végigtolni a Suicide Squad tízórás sztoriját – még pár óra endgame utáni küldetéssel megfejelve –, hogy ne a YouTube-ből áradó zaj és a haterek kemény mondatai járjanak a fejemben közben, de úgy érzem sikerült, és tudjátok, mit?
Nem, ez nem a világ legrosszabb játéka, bárki bármit is mond. Sőt, még csak nem is kifejezetten rossz játék.
Hogy akkor milyen? Hogy megfejtsük, ahhoz akként kell értékelni, ami végül lett, és nem akként, ami lehetett volna – illetve amit a rajongók látni szerettek volna. Az ugyanis eleve sokaknál kiverte a biztosítékot, hogy kiderült: a hét évig (!) fejlesztett, sokszor elhalasztott Suicide Squad egy harmadik nézetű, co-op (vagy egyjátékos), állandó internetkapcsolatot igénylő, a megjelenés után évadonként frissített shooter lesz. Ez nem csak szembe megy az Arkham-hagyományokkal, de teljes joggal juthat eszünkbe a videojáték-ipar egyik méltán gyűlölt trendje: a „games as service” modell. Az előző hasonló szuperhősös próbálkozás, a Marvel’s Avengers pedig, ha emlékeztek, nem csak középszerű lett, de hatalmasat is bukott.
Miről szól?
A Suicide Squad című B-vonalas, C-vonalas „hősökről” szóló DC-képregény az utóbbi tíz évben két filmfeldolgozást is ért Hollywoodnak, az elsőt utálták a kritikusok és hatalmas siker lett, James Gunn változata pedig fordítva sült el: bukta lett, de akik látták, többnyire nagyon szerették. Joggal: a nagyszerű karaktereknek és pörgős dialógusoknak hála a kattant gonosztevők csapatát sikerült megszeretnünk, már ha túlélték – és ebben a világban elég magas az idő előtti halálozási ráta. Magasan volt tehát a léc a Rocksteady csapata előtt, de egyrészt ők aztán tudnak történetet mesélni másrészt az alapötlet is nagyszerű: négy választható gonosztevővel kell – ki nem találnátok – megölni a Justice League tagjait, akinek átmosta az agyát Brainiac, veszélyt jelentenek tehát Metropolisra és az egész világra. A négy szerencsétlen – Boomerang, az ausztrál tahó, King Shark, aki, nos, egy állig felfegyverkezett cápafélisten, Deadshot, a világ leghatékonyabb bérgyilkosa, és Harley Quinn, aki a szokásos formáját hozza – márpedig együtt sem veheti fel a harcot Supermannel, Batmannal és a Zöld Lámpással, plusz az időközben bekattanó Flash-sel. (Wonder Woman normális marad, de ő sem biztos, hogy elkerülheti a sorsát.) Itt jön a képbe a gátlástalan, törtető szociopata Amanda Waller és rendrakó hadserege. A csapatnak egyszerre kell teljesíteniük a parancsait, ha nem akarják, hogy a fejükbe ültetett bomba beterítse metropolis takaros utcáit az agyvelejükkel, kitalálni, hogy hogyan lehetne a háta mögött megszabadulni a bombáktól, valahogy tényleg megölni az életükre törő szuperhősöket – vagy legalább túlélni a találkozást és kibírni egymást, mert mondanunk sem kell, a csapatban nem teljes a harmónia –, és akkor magáról Brainiacról még nem is beszéltünk.
Mi a baj vele?
Ahogy az internetről megtudhattuk az elmúlt egy-két hétben (legalábbis az, aki nem egy kő alatt él): a Suicide Squaddal elég sok baj van. Az alábbiakban tehát összefüggő teszt helyett egy listával készültünk arról, ami nem működik és arról, ami igen, a Rocksteady új címe ugyanis nem fekete-fehér és nem intézhető el egyetlen mondatban.
Zavaros
Ezt többféleképpen is értjük. Zavaros, túlzsúfolt a kezelőfelület, és az akció közepette akkora a vizuálisinger-túllövés, hogy néha konkrétan lehetetlen követni, hogy mi történik. Voltak pillanatok, amikor nem értettem, miért haltam meg, ahogy olyanok is, amikor nem értettem, miért NEM haltam meg. Ahogy érezhetően az is zavaros, ahogy a készítők tekintettek a saját művükre: mintha nem tudták volna eldönteni, hogy történet- és karakterközpontú akciójátékot, vagy co-op online hero shootert készítenek éppen, amelyben a sztori csak sallang. Vagy – és ez a gyanúsabb – ők tudták, mit akarnak, és a kiadó is – csak éppen a fejesek valami egész mást akartak. Esküszöm, időnként olyan érzésem volt, mintha két félkész játékot férceltek volna össze az utolsó pillanatban.
Unalmas
Ezt kifejezetten a játékmenetre és az akcióra értjük. Bár a lövöldözés és a A-ból B-be jutás élvezetes, reszponzív, időnként már-már addiktív, az átvezető animációk közti időszak sajnos javarészt dögunalmas copy-paste küldetésekből áll, ahol vagy meg kell védenünk, vagy el kell pusztítanunk stratégiai pontokat, miközben hullámokban jönnek Brainiac – nem túlzok – négyféle ellenfélből álló seregei. Az egész Justice League valójában nem szól másról, mint világító lila gyenge pontokat lőni a 17 féle, de egymástól csak kötelező mértékben különböző, és persze ritkaság szerint színkódokkal osztályzott fegyverekkel. Apropó:
Az, hogy a lövöldözésről szól az egész
Adott négy nagyon-nagyon különböző, a képregények és a filmek szerint is változatos képességekkel megáldott és felszerelt botcsinálta hős, és mit kezdtek velük a fejlesztők? Fegyvert adtak a kezükbe. Persze, Harley Quinn képes egy drónról hintázni, King Shark hatalmasakat ugrik, Boomerang pedig kistérségi Flashként teleportál egy – meglepetés! – bumeráng segítségével, de ettől eltekintve mind a néggyel pont ugyanolyan érzés játszani. Értsd: lőni.
A lootershooter-betegség
Amit már említettünk: állandó online kapcsolat egyjátékos módban is, mikrotranzakciók, DLC-k, fizetős frissítések, tehát minden, ami a games as service modellben gyűlöletes. Az egész játékról ordít, hogy a kiadó ragaszkodott a koncepcióhoz, a Rocksteady pedig a háta közepére sem kívánta az egészet, a hétéves fejlesztés közben ráadásul félig-meddig ki is múlt a games as service mint ipari trend, így elképzelhető, hogy bukta lesz a vége.
Mindenki borzalmas
James Gunn filmje nem csak szuperhősös akciómozi, hanem megváltástörténet, amelyben a védhetetlen előéletű, ezernyi mentális és egyéb problémákkal küzdő gonosztevők árnyalt, hús-vér karakterek, esendőek, emberiek, itt-ott szinte szerethetők. A Rocksteady játékában ennek sajnos nyoma sincs: bár Harley Quinn itt-ott megmutatja, hogy van szíve – és célozgat az előéletére –, alapvetően mindegyikük ellenszenves szociopataként mutatkozik be és az is marad a játék végéig. A Justice League tagjaival sem bántak tisztelettel az írók: az agymosott Flash idegesítő, cinikus rohadék, Green Lantern nem különben, Batman pedig úgy lép színre, hogy tucatával mészárolja le az ártatlanokat. Az a Batman, aki ugye sosem öl.
Furcsa így látni a hősöket, akiket az évtizedek alatt a szívünkbe zártunk, és még furcsább látni, milyen rettenetes halált halnak, és hogy mindez mennyire nem hatja meg a Suicide Squad tagjait. Flash holtteste körül például olyan ízléstelen altesti poénkodás alakul ki, hogy arra nincsenek szavak.
Az endgame utáni rész megúszós
Adunk egy tanácsot: ha úgy döntesz, végigtolod a játék nagyjából tízórás kampányát – a mellékküldetésekhez mi nem ragaszkodnánk, azok még a kampánymisszióknál is sablonosabbak –, a végén egyszerűen hagyd abba. Bár az alkotók fokozott izgalmakat ígérnek, amikor bevezetik az Elseworlds koncepcióját – ez a DC multiverzuma –, és máris céloztak rá, hogy bizonyos karakterek így simán visszatérnek majd a halálból, egyelőre ne várjunk túl sokat az egésztől: az endgame utáni rész egyelőre kétbites küldetésekből áll.
Miért jó?
A fentiek ellenére igenis ott van a lomok alatt egy nagyszerű játék, csak részletekben, össze-vissza bukkan fel. Érződik ugyanis, hogy a Rocksteady igenis el akart mesélni egy komoly és ötletes sztorit, csak éppen megfojtja az egészet a sok lootershooter-mechanika. Ennek ellenére a Justice League…
Csodásan néz ki
Metropolis színes, változatos és élmény felfedezni, igaz, bizonyos helyszíneken érződik, hogy a csapatnak fogytán volt az ideje (a Batman: Arkham Knight Gothamja sokkal, de sokkal nagyobb műgonddal készült), de így is élvezetes össze-vissza száguldozni. A megjelenítés ráadásul stabilan 60 fps-ben történik, ami kész technológiai bravúr. A karaktermodellek és -animációk parádésak, a szereplők mimikája, mozgása tökéletesen tükrözi a személyiségüket, a szerencsére hosszú és akciódús átvezető animációk tehát kiadnak egy izgalmas DC-filmet – ha cinikus akarnék lenni, azt írnám, talán jobban jártunk volna azzal. De nem akarok cinikus lenni.
Vicces
Minden türhősége ellenére hangosan fel-felnevettem bizonyos pillanatokban, nem is emlékszem, mikor volt példa ilyesmire videojáték előtt. (Ha volt, biztosan a Double Fine remekműveit toltam éppen.) A párbeszédek pörögnek, a beszólogatás folyamatos, a négy idióta szépen kiegészíti egymást.
Batman miatt
Sokan úgy értelmezik a Suicide Squad Batman-interpretációját, hogy az meggyaláz mindent, amiért a denevérmaszkos igazságosztót szeretjük és tiszteljük, de még így is magával ragadó a jelenléte. A játékban Bruce Wayne felkészült arra az eshetőségre is, hogy a Justice League rossz útra téved, így kapunk a „jó” Batmanből is eleget hang- és videoüzenetek formájában. Különösen megrázó az egész tudva, hogy Kevin Conroy egyik utolsó szinkronmunkája ez; ha a fejlesztők ezt előre látják, alighanem más véget írnak a karakternek, mert ez így bizony megalázó volt. Conroy persze még gonosz Batmanként is brillírozik. Arról nem is beszélve, hogy a denevérembert bemutató küldetés a játék legmenőbb tíz perce – ekkor még tényleg reménykedtem, hogy egy lapon említhető a cím az Arkham-sorozattal.
Nem ajánljuk tiszta szívvel a Suicide Squad: Kill The Justice League-et, de rajta tartjuk a szemünket a Rocksteady legújabb alkotásán. Simán elképzelhető ugyanis, hogy a szezonális frissítések során a játék feltámad hamvaiból és egy Destiny-, sőt, egy Cyberpunk-féle diadalmenetnek lehetünk majd tanúi. Szkeptikusak vagyunk ugyan, de nagyon drukkolunk nekik.
A játékot itt vásárolhatod meg:
