Gyermekdednek tűnő, árkád stílusú kartjáték még nem izzasztott meg ennyire, hiába edződtünk szimulátorokon. Az új Sonic-játék telitalálat. Fogalmam sincs, honnan jött és mi talált el, de a pálya közepén, épp a hatalmas körfűrészek között egyszer csak megállt alattam az autó. A képernyő sarkában azonnal feltűnt az ellenfél csapata, nagyjából egynyolcad másodperc alatt le is előztek, majd rögtön – hogy még megalázóbb legyen – a csapattársaim is. Szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy azonnal belekapaszkodtam az elől haladó Tails kondenzcsíkjába, így egy pillanat alatt teljes sebességgel verettem a powerupok felé. A megfelelő pillanatban kifaroltam a csapattársam mögül, az így kapott slingshot pedig tovább gyorsított, majd egy ghost poweruppal úgy előztem az egyik ellenfelet, hogy kikerülnöm sem kellett, közben felvettem egy rakétát, rögtön fel is ajánlottam a csapatnak, nekik nagyobb szükségük volt rá. Ahogy Big elfogadta, hirtelen megtelt az ultimate meter, azonnal fel is használtuk, a hirtelen nyert sebességgel pedig úgy csúsztunk át a célvonalig, hogy a többieknek esélyük sem lett volna. Ilyesmi eddig legfeljebb véletlenül történhetett meg a Team Sonic Racingben, így azonban, négy nap intenzív játék után már pontosan tudtam, mit csinálok és az utak (meg mindenféle más felületek) királyaként vezettem. Négy nap: ennyi kellett, hogy legalább nagyjából összeálljon a kép, hogy miről szól a játék és hogy kell játszani. Félreértés ne essék, az rögtön leesett, hogy csapatversenyről van szó a klasszikus arcade kart elődök stílusában, de azt, hogy a színes grafika, vidám zene és gyermekded történet ellenére mennyire kifinomult, összetett és folyamatos balanszírozást igénylő játékról van szó, bizony időbe telt felfogni. Na jó, a teljes képhez az is hozzátartozik, hogy menthetetlenül béna vagyok minden autós játékban a Mario Karttól a Forza Horizonon keresztül a Gran Turismo-ig, egy-egy tisztességesen teljesített verseny közepes fokozaton tehát nagyjából akkora sikerélmény, mint legyőzni egy főgonoszt tetszőleges From Software-játékban. Azt azonban egy pillanatra sem éreztem, hogy ne lenne helyem vagy feladatom a Team Sonic Racingben. Egyébként is Sonic-mániától lángol az internet, de nem feltétlenül örömteli okokból. Inkább amiatt, mert megjelent egy nagy költségvetésű, ám ehhez képest (meg egyébként is) végtelenül bizarr élőszereplős Sonic-film bemutatója, amelyben évtizedes rajongásunk tárgya, a kék sün úgy néz ki, mintha plusz pizsamát húztak volna egy vékony kiskamaszra, a szája, a fogai és a szeme pedig annyira indokolatlanul emberszerű, hogy az egész inkább rémálom-alapanyag, mint a franchise és a rajongók előtti tisztelgés. A felhördülést látva a stúdió kért még egy évet, hogy újratervezze a bizarr mutánst (rájuk is fér, most, hogy a Detective Pikachu magasra tette a lécet videojáték-adaptációban), így kifejezetten üdítő és megnyugtató, hogy gyorsan kaptunk egy tisztességes Sonic-játékot, amely ugyan nem ugrálós-gurulós platformer, hanem a Mario Kart nyomdokain haladó, ám azt éppen eléggé továbbgondoló autóverseny. Azért megnyugtató, mert Sonic és az egész sleppje pont úgy néz ki, ahogy ki kell néznie, még a volán mögött is. Azt a bemutatót meg csak elfelejtjük majd. Első ránézésre azt hinné az ember, hogy a játék nem sokat tud mutatni a nagy elődökhöz, és hogy inkább gyerekeknek szól, de tényleg csak első látásra. Másodikra már nyilvánvaló, hogy egyik sem igaz. Az ugyanis édeskevés, hogy megtanuljuk az alapokat: gyorsulás, fék, kanyarodás, drift, powerupok. A Team Sonic Racing ugyanis pályáról pályára új kihívások elé állít, trükköket tanít és, ha kell, kíméletlenül szívat. Rég éreztem, hogy egy játékban az elejétől a végéig (már amennyire ennek van vége) fejlődök, tanulok, és még így sem látom át a teljes képet. Az új Sonic-kaland nagy mutatványa, hogy a címbéli team szó nem csak egy tessék-lássék a csomagba szuszakolt játékmód, hogy valamivel megkülönböztesse magát a Mario Karttól. A csapatverseny, a csapatban gondolkodás az egész játék alapja, ezen áll vagy bukik, hogy hol végeztek, és önmagában azzal bizony nem jutsz előre (szó szerint sem), hogy simán csak megpróbálsz elsőként befutni: a többiekre is figyelni kell, ennek pedig akár az is az ára, hogy szó szerint előre kell engedned bajba jutott csapattársadat, még úgy is, hogy tudod, hogy így csak második vagy harmadik leszel. Háromfős csapatok versenyeznek, akár négy csapat is lehet egyszerre a pályán, a versenyek tehát kaotikusak, kiszámíthatatlanok, nincs tuti befutó és vesztes hely, még az utolsó kör végén is történhet valami, ami teljesen felforgatja az állást. Arany színű kondenzcsíkot húz maga után minden csapatban az, aki éppen a legelöl megy a másik kettőhöz képest. Ha a többiek követik a csíkot, kapnak némi plusz sebességet, illetve gyorsítást, ami életmentő, ha karamboloznak vagy eltalálják őket. A kondenzcsík mentén manőverezve töltődsz, abból kikanyarodva kezdődik a slingshot-lendület, amit ügyesen kihasználva komplett csapatokat előzhetsz meg. Nem tart sokáig, tehát észnél kell lenned. Ha te mész elöl, figyelned kell, hogy a csapattársaid mögötted maradhassanak a slingshot-töltésért, nem farolgathatsz tehát össze-vissza. Még úgy sem, hogy közben ki vagy téve az ellenfelek rakétáinak, aknáinak és egyéb szemétségeinek. Ha felveszel egy power upot, dönthetsz, hogy használod-e vagy jó fej leszel és felajánlod a csapatnak. A Team Sonic Racing persze jutalmazza a hatékony csapatmunkát: a powerup-átadástól, a sikeres slingshot-manőverektől és az általános jófejségtől előbb-utóbb megtelik az utimate meter, amit kihasználva az egész team hatalmas lendületet kap, sokkal gyorsabban, legyőzhetetlenül és megállíthatatlanul száguld, ráadásul gyilkos kondenzcsíkot húzva. Ez persze kétélű fegyver: az összes csapat képes erre, nem csak a miénk. A Team Sonic Racing a fentieknek hála az utóbbi évek legegyedibb és legizgalmasabb versenyjátéka, igazi újításokkal, nagyszerű kezelhetőséggel, könnyel tanulható, de mégis tűpontos reflexeket és jelenlétet igénylő vezetési élménnyel. Ha a gyermeteg (bár egészen tetszetős, és ami a lényeg: atomstabil 60 fps-en futó) grafika alapján azt gondolod, hogy inkább kiskamaszoknak, gyerekeknek szól, hatalmasat tévedsz: még akkor is rengeteg kihívással szembesülsz majd, ha szimulátorokon edzett, dörzsölt (stílszerűen fogalmazva) öreg motoros vagy. Az élményt az sem húzza le, hogy nincs sok pálya (éppen elég akad, főleg, mert mindnek megvan a tükrözött változata), és beleerőltettek a csomagba ugyan egy tessék-lássék egyjátékos történetet, ez teljesen felejthető, mellékes, tulajdonképpen annyiból áll, hogy állóképekre szövegelnek a szinkronhangok, finoman fogalmazva vegyek színészi teljesítménnyel. Azt azért nem mondanám, hogy felesleges, nagyszerű lehetőség ez, hogy elsajátítsd a játékot és gyakorolj az igazi kihívásokra: az online versenyekre. Ez utóbbi játékmód a garancia arra, hogy a Team Sonic Racing még évekig nem költözik el a konzolod meghajtójáról. A játékot itt vásárolhatod meg! Team Sonic Racing május 21-én Nintendo Switch, PlayStation 4 és Xbox One platformokra jelent meg, mi az utóbbi konzollal teszteltük.