Követelem vissza az ellopott szabadidőmet: Tiny Tina’s Wonderlands teszt

Kissé szerencsétlen időpontban, éppen az Elden Ring után jelent meg a szerepjátéknak álcázott, teljesen kattant Borderlands-spinoff; de mi nem hagyjuk elkallódni, sokkal többet érdemel!

Kerek harminc éve hangzott el, de máig emlékezetes a Wolfenstein- és Doom-fejlesztő John Carmack híres mondata:

A történet a játékokban olyan, mint a pornófilmben: senkit sem érdekel, mégis elvárás, hogy legyen.

Ennek igazságtartalma persze már a kilencvenes évek elején is megkérdőjelezhető volt (gondoljunk csak az akkoriban népszerű point and click kalandjátékokra), mára pedig minden gamer álmából felébresztve is képes elsorolni kéttucat címet, amely fele annyit sem ért volna izmos, jól kidolgozott sztori nélkül.

Ám közben elérkeztek a 20-as évek, és velük annyi abszurd, vicces, szomorú és horrorisztikus fordulat, hogy egy durvább videojáték Disney-mesének tűnik a valósághoz képest. Éppen ezért van most különösen szükség olyan játékokra, mint az elsőre kissé DLC-szagú, ám valójában nagyon is önálló Tiny Tina’s Wonderlands. Ez a Borderlands-spinoff ugyanis nem csak szó szerint értelmezi John Carmack szavait, hanem a magáévá teszi, kifacsarja és körberöhögi; nem egyszerűen nincs értelmezhető története, hanem konkrétan arról szól, hogy mennyire nincs is szüksége rá, hogy 20-30 órán keresztül szünet nélkül szórakoztassa a játékost. Ez pedig szerencsére sikerül neki, nem is akárhogy; néha úgy éreztem, hogy kicsit túl jól is.

A Tiny Tina’s… a Borderlands 2 egyik letölthető tartalma, az Assault on Dragon Keep folytatása, ám ez az epizód nem DLC-ként szerezhető be az azóta megjelent Borderlands 3 mellé, hanem különálló címként, amely nem igényli az alapjátékot. Annak, akinek ez kissé nehezen volt követhető, üzenem, hogy ne aggódjon: a Tiny Tina’s Wonderlands élvezetéhez nem az előző epizód, de a teljes Borderlands-univerzum ismerete sem szükséges, melegen ajánljuk mindenféle háttértudás nélkül is. A lényeg, hogy a looter shooter játékok (és úgy általában az egész videojáték-ipar) legcukibb szociopatája, Tiny Tina és két haverja, a nárcisztikus Valentine és a megszállottan szabálykövető robot, Frette társaságában lerobbant hajójukon próbálja elütni az időt, mégpedig a Dungeons & Dragons táblás-dobókockás szerepjáték helyi megfelelőjével melynek neve – mi más – Bunkers & Badasses. Tiny Tina a játékmester, vagyis amikor olyanja van, egyébként hármójuk folyamatos heccelése és veszekedése mentén alakul a játék, melynek egyszerre főhőse és elszenvedője a Newbie nevű játékos – azaz mi.

Ha ez nem lenne elég, a „történet” – amely csupa egymásra halmozott, ósdi fantasy klisé, ezért az idézőjel – állandóan változik annak függvényében, hogy Tina éppen mit talál ki. Eleve csak kompromisszumokkal lehetne megformálni róla a következetesség szobrát, de itt még azon is felhúzza magát, ahogy Valentine és Frette beszólogat neki, azt pedig, hogy éppen hogy módosítja a játék sztoriját, világát, fegyvereit és párbeszédeit, első személyből látjuk és éljük át – ami végtelenül viccessé és izgalmassá teszi az élményt. Hát még úgy, hogy Tinát a Horizon sorozatból ismerős Ashly Burch szólaltatja meg, Valentine hangját a Lonely Island egyik fele, Andy Samberg kölcsönzi, Frette-ét pedig Wanda Skyes. A főgonosz Dragon Lord Will Arnett baritonján szólal meg, a legendásan érces hangú hollywoodi színész pedig lubickol minden pillanatában.

Hogy mit jelent ez a gyakorlatban? Hát például azt, hogy az egyik pillanatban egy high-tech nyílvetővel és egy revolverrel harcolsz a csontvázak és a gépágyús zombik (!) ellen, a másikban pedig szivárványszínű díszletek közt kísérget a csillogó testű, duplaszarvú unikornis, Butt Stallion. Nyilván ezer kérdésed van, de mi sem tudjuk a választ – a Tiny Tina nem a logikus és racionális történetvezetésről szól.

Hogy akkor miről? Arról, hogy az első perctől az utolsóig jól érezd magad. Játékmenet ügyében ugyanis nem más a Tiny Tina’s, mint a Borderlands 3 fantasy elemekkel újraskinelt és kissé megkurtított változata, nyílt világ helyett kisebb-nagyobb arénákkal és egy térképszerű hub worlddel, amelyen madártávlatból irányíthatjuk teljesen testre szabható kinézetű hősünket. A legszebb az, hogy maga a térkép – amely nem más, mint a három szereplő által játszott szerepjáték pályája – csodálatos kikacsintásokkal maga is a sztori részévé válik, például akkor, amikor a játékosnak a játékban el kell távolítani róla egy sajtos kukit, amit az egyikük „a való életben” odaejtett. Bizonyos területeken váratlan csatákba botlunk, pont úgy, mint egy JRPG-ben, csak körökre osztott harc helyett FPS lövölde vár ránk. Ez mérsékelten izgalmas, de azért szórakoztató időtöltés; az a baj vele, hogy az endgame főleg az ilyen arénákban abszolválandó horda játékmódból áll.

Ennek megfelelően a játék maga is sokkal rövidebb, mint egy fősodorbeli Borderlands-epizód, 20-22 óra elég volt a teljes kampányra néhány mellékküldetéssel, azt azonban ne felejtsük el, hogy a Gearbox fejlesztőcsapata 2009 óta, azaz 13 éve polírozza a „Diablo, csak éppen FPS” formulát, és ez meg is látszik a Tiny Tinán. Lövöldözni, varázsolni és a különleges képességeket használni csodálatos érzés, minden mozdulatnak, lövésnek súlya, tétje van, az újratöltéstől a fegyverváltáson át a mozgásig az élmény olyan fluid, hogy többször a Doom Eternal jutott az eszembe, a grafika pedig csodás: részletes textúrák és csodás fény-árnyék hatások, ez pedig már csak azért is lenyűgöző, mert PS5-ön az egész 4K-ban és 60 fps-en zajlik (kisebb röccenésekkel). És ez még csak a felbontást előtérbe helyező mód: a „teljesítmény” menüpontot választva visszavesz a felbontásból, cserébe 120 (!) fps-ben zajlik az akció, ami magával ragadó érzés, ha az ember monitora, tévéje elbírja. Aki egyszer kipróbálta, annak nehéz lesz visszaszoknia bármi másra, ehhez képest már a 60 fps is szaggatósnak tűnik majd.

Ez persze mind semmit sem ér, ha nincs rendben a Borderlands-széria lényege, magja, gerince:

A Loot.

A loot márpedig – micsoda meglepetés! – teljesen rendben van. Ahogy a fő epizódokban már megszokhattuk, pont olyan ütemben bukkannak fel a fegyverek, pajzsgenerátorok és a legkülönbözőbb bónuszokkal ellátott ruhadarabok – akár ellenfelekből, akár ládákból –, hogy az konkrétan függőséget okoz. Az ember két-három óra után csak-csak abbahagyná, csak még muszáj meglátnia, mit dob ki a következő főellenfél vagy a kincsesláda egy-egy random összecsapás végén, ha pedig talál valami érdekeset – márpedig talál –, azt persze ki kell próbálni… és az egész kezdődik előlről. A fegyvereket pedig változatos bónuszokkal ruházták fel a fejlesztők, az egyszerű plusz elementális sebzéstől az egészen elmebeteg perkekig, és ez igaz a varázslatokra is. Pár óra játék után bizony lesznek pillanatok, amikor konkrétan nem érted majd, mi történik előtted; a Tiny Tinának azonban még ez is jól áll, vagy legalábbis illik a kattant szereplőkhöz és az elmebeteg történetvezetéshez.

A Tiny Tina’s Wonderlands nem lesz az év játéka egy megmérettetésen sem, és az én fejemben sem így él majd, főleg így, hogy nem sokkal az Elden Ring után jelent meg (tesztünket erről a játékról itt olvashatod). Mégis nagyon fontos játék; egyrészt azért, mert rendszeresen és őszintén megnevettetett, ez pedig nagy dolog ezekben a vészterhes időkben. Másrészt azért, mert nem várt tőlem semmit, sőt, felszabadított az alól, hogy érzelmileg bevonódjak, hogy követnem kelljen egy szerteágazó sztorit, vagy hogy komolyan vegyek bármit is, amíg a konzol előtt ülök. Röviden: folyamatosan, szünet nélkül elterelte a figyelmem és szórakoztatott. Ezért még azt is megbocsájtom neki, hogy az utóbbi két hétben az összes szabadidőmtől nagyvonalúan megszabadított.

A játékot itt vásárolhatod meg PS4-re, PS5-re, Xbox One-ra és Xbox Series X-re.

További játéktesztek, amelyek érdekelhetnek

146020cookie-checkKövetelem vissza az ellopott szabadidőmet: Tiny Tina’s Wonderlands teszt