Ez történik, ha rákötjük a világ legerősebb konzolját a világ egyik legjobb tévéjére.
Az Xbox Series X a világ valaha készült legerősebb konzolja. Ez nem vélemény, hanem tény, tényekkel vitatkozni meg ugyebár mérsékelten célravezető. 12 teraflopos számítási sebesség, a legújabb generációs architektúrára épülő AMD GPU és processzor, 16 gigtabájt RAM és villámgyors háttértár: ha a legújabb játékokból a legtöbbet szeretnéd kihozni, anélkül, hogy (a mai árakat figyelembe véve) ötször ennyiért összeraknál egy pc-t, ez a te konzolod.
Az Xbox Series X ezen felül a világ legjobban felszerelt konzolja: funkcióiban, szolgálatásaiban egyelőre nincs riválisa, már-már olyan érzés használni, mintha egy PC előtt ülnénk. Böngésző, médialejátszó, a legkülönfélébb appok jelenléte, billentyűzet- és egértámogatás, és persze a szoros rokonság a Windows-rendszerrel, nem is beszélve a fantasztikus Game Pass Ultimate előfizetéses szolgáltatásról… Azon lehet vitatkozni, hogy kinek melyik konzol a kedvence, de azon, hogy melyik a legrugalmasabb és a legkevesebb pénzért legtöbb tartalmat kínáló, nincs sok értelme.
Az LG OLED–sorozata pedig a legjobb ár/érték arányú tévéket jelenti, amennyiben a felhasználónak fontos a tökéletes képminőség és a lehető legtöbb funkció, különös tekintettel a gamer ínyencségekre. Két-három éve még a film- és sorozatrajongók tévéjeként tekintettünk az OLED-modellekre, az LG-nek hála azonban sokat változott a technológiáról alkotott képünk; ma már biztosak vagyunk benne, hogy a konzolos (és a nem e-sportoló pc-s) játékosok legjobb választása ez. Arról, hogy mitől jobb az OLED, mint bármi más, már zengtünk ódákat, és ez most sem marad el; a bevezetőben legyen elég annyi, hogy a színek, a betekintési szög és a tökéletes fekete képrészletek ügyében jelenleg nem lehet felvenni a versenyt ezekkel a modellekkel.
Hogy akkor miért nem vesz mindenki OLED-tévét? Ennek két oka van. Az egyik, hogy bár már messze nem olyan drágák, mint korábban, még mindig egy kicsit mélyebben kell a pénztárcánkba nyúlnunk, mintha hasonló kategóriájú LED-tévét vennénk, az LG modelljei még mindig a felső-középkategóriában foglalnak helyet ár tekintetében. A másik, hogy az ilyen tévék bizonyos körülmények közt és hosszú idő után hajlamosak a beégésre (burn-in), azaz a sokáig (hónapokig, évekig) változtatás nélkül megjelenített képi elemeket (a tévéadók logóit, a játékok HUD-ját) előbb-utóbb megjegyzi a tévé, és halványan, de kitörölhetetlenül mindig ott maradnak. Ez azonban, mint a vizsgálatok kimutatták, csak több éves használat után jelenthet veszélyt, úgy is főleg akkor, ha folyamatosan egy-egy csatornát nézünk, vagy ugyanazzal a játékkal játszunk, ez pedig, lássuk be, a felhasználók elenyésző részét érinti.
Ami az árat illeti, az LG tavaly húzott egy merészet: miközben a gyártók azon versenyeznek, hogy ki képes több óriási (75, vagy akár 85 collos) tévét eladni, a vállalat szép csendben és egészen barátságos áron piacra dobta 48 collos modelljeit. Funkcióiban, képminőségben nem maradnak el méretesebb testvéreiktől, csak éppen kisebbek és olcsóbbak. Az elsőre furcsa lépés, mint kiderült, telitalálat volt: nagyon sok felhasználó szerette volna részben vagy teljes egészében monitorként is használni az OLED-panelt, és szintén nagyon sokaknak volt szükségük egy kisebb tévére, vagy azért, mert nincs hatalmas lakásuk, vagy azért, mert szerették volna, ha a második, kisebb készülékük is pont ugyanazt a minőséget hozza, mint a nagy testvére. A 48 collos OLED-családból tehát sláger lett.
Ha még nem derült volna ki a fentiekből: a két készüléket – az Xbox Series X-et, és az középkategóriás 48 collos idei OLED-modellt, a C1-et – egymásnak teremtették az égiek, pontosabban a Microsoft és az LG mérnökei. Ezt a tévé gyártója is így gondolja, ugyanis nagyvonalúan kölcsönadtak egy konzolt és egy tévét, hogy egy hétig nyúzzuk, ahogy csak tudjuk. Nem kellett győzködniük. Íme négy ok, amiért ki kell próbálnod neked is, ha egy kicsit is szeretsz konzolon játszani.
Képfrissítés
Az előző generációk során megszokhattuk, hogy a sztenderd, nagyfelbontású képfrissítés 30 képkocka volt másodpercenként, sőt, örülhettünk, ha a grafikailag súlyosabb alkotások ezt tartani tudták. Az utóbbi években akadtak ugyan címek, amelyek megcélozták a 60 képkockát másodpercenként (fps), ám ez általában komolyabb kompromisszumokkal járt a látványvilág terén. Még az elmúlt generáció legerősebb konzolja, az Xbox One X is inkább felbontásával hódított: a fejlesztők többnyire a natív 4K-t részesítették előnyben, nem a gyorsabb képfrissítést, illetve jobb esetben kaptunk választási lehetőségeket.
Az Xbox Series X-nél egész máshol van a hangsúly (a kisebb verzióról itt írtunk róla). A legtöbb játék esetében a 4K-s felbontás és a 60 fps az alapértelmezett, hála azonban a konzol sebességének és a HDMI 2.1 jelátviteli sebesség támogatásának, bizonyos esetekben képes a 120 fps-re is. Ilyen például a Call of Duty: Warzone, amely már grafikai kompromisszumokkal, de stabilan fut ezen a képfrissítésen, az élmény pedig annyira meggyőző, hogy nehéz volt utána visszatérni a „mezei” 60 fps-hez. Azt ugyanis mondanunk sem kell, hogy az LG tévéje is támogatta ugyanezt a formátumot, azaz gond nélkül kezeli a 120 Hz-es nagy felbontású jelet, amely ehhez az élményhez szükséges. Igaz, az Xbox menüjében kézzel kell átállítani a képfrissítést 60-ról 120 Hz-re, hogy a konzol kihasználja a HDMI 2.1-et.
Az Xbox Series X ráadásul egyedülállóként támogatja a változó képfrissítést (Variable Refresh Rate, azaz VRR), ami egészen konkrétan teljesen felforgatja azt, amit a konzolos játékról eddig gondoltunk. Ez ugyanis nem más, mint az NVidia G-Sync és az AMD FreeSync konzolos megfelelője, azaz a tévé nem fix, hanem, ha kell, folyamatosan változó képfrissítést használ a játékkal teljes összhangban. Ez azt jelenti, hogy ha a játék sebessége egy-egy akciódúsabb jelenetnél visszaesik és lassabb lesz, mint a tévé (60 vagy 120 Hz-es) képfrissítése, akkor sem kezd akadozni az élmény, nem lesznek félbehagyott képkockák (amelyek a jellegzetes elcsúszott, „tépett” vizuális megjelenítésről tehetnek), sem kihagyott frame-ek, az összhatás továbbra is folyamatos, gördülékeny, élvezetes marad. Nem győztünk csodálkozni a Series X-re optimalizált, vagy egyenesen arra írt címek (Destiny 2, The Medium, Doom Eternal és így tovább) nyújtotta vizuális összhatáson.
Képátló
Nagyon fontos, hogy külön beszéljünk arról, hogy ez a tévé „csak” 48 collos. A helyzet ugyanis az, hogy ez a „csak” 48 coll tökéletes arra, hogy gaming monitorként használjuk a tévét, akár VESA-hátlappal a falra erősítve. Még így is kell egy-másfél méternyi távolság, hogy ne legyen túl nagy, az élmény viszont egészen elképesztő a hagyományos 27, 32, vagy akár 42 collos monitorokhoz, de még az ultrawide kijelzőkhöz képest is. Minden játék, minden film, sorozat, fotó beránt a világába és olyan átélést biztosít, amit eddig még nem tapasztaltunk. Természetesen nem csak azért, mert majdnem kitölti a látóterünket, hanem azért is, mert olyan minőségben jeleníti meg a tartalmakat, amelyre sem a ma kapható monitorok, sem a nem-OLED tévék nem képesek.
Ezzel pedig el is érkeztünk a következő ponthoz.
Képminőség
Az OLED-tévék erejét részben az adja, hogy az organikus szemcséket is tartalmazó képpontoknak nincs szükségük hátsó vagy oldalsó fényforrásra, önmagukat világítják meg, azaz, ha nincs szükség rájuk (értsd: a kép tartalmaz teljesen fekete részeket), akkor be sem kapcsolnak. Az eredmény: tökéletes feketék, végtelen kontraszt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a színek is szinte (kalibráció után pedig nem is csak szinte) tökéletesek és a betekintési szög is páratlan, a C1-nek ráadásul (a korábbi modellekkel ellentétben) fényerő tekintetében sem kell szégyenkeznie, el lehet képzelni, milyen élményt nyújtanak például az igazi HDR-tartalmak. A C1 ugyanis a HDR10 és a Dolby Vision formátumokkal is megbirkózik.
Pontosabban: nem, nem lehet elképzelni, főleg, ha az ember még nem tapasztalta meg a HDR igazi erejét. Mivel az Xbox Series X működik 4K Blu-Ray lejátszóként is, elsőként filmekkel teszteltük, és nem csalódtunk: a Blade Runner 2049 neonfényes városi, vagy az elhagyatott Las Vegasban játszódó jelenetei szó szerint lemásztak a vászonról, és a Ryan közlegény megmentése tompa színvilága és erőteljesen érvényesülő filmszemcséi is olyan hangulatot adtak a filmnek, amilyenre 1997-ben, a moziban ülve emlékeztünk. Az élményt csak fokozta, hogy a C1 kitűnően kezeli a mozgást, nyoma sem volt a hagyományos LED-tévékre jellemző elmosódásnak és szellemképnek, minden képkocka azonnal és tökéletesen frissült. Ennek a Ryan közlegény gyors zársebességgel forgatott csatajelenetei során volt külön jelentősége.
Meg persze a játékok alatt. A Doom Eternal villámgyors akciója (és tökéletes HDR-implementációja) tökéletes párosítás az OLED-panellel, akárcsak a fantasztikus Forza Horizon 4. Még az olyan szerényebb költségvetésű, lassú, meditatív játékok esetén, mint a Disco Elysium is rengeteget számítanak a csodás színek és a kontraszt, az amnéziás, alkoholista detektív vízfestékkel festett, szürreális kalandjai jobban beszippantottak, mint korábban bármikor. A tévé magától átváltott alacsony késleltetésű képi üzemmódba, és a menü gombot megnyomva rögtön műfajok szerinti gamer presetekből válogathattam, azaz külön előbeállítasai vannak például az FPS és az RTS játékoknak. (Persze a szenderd, kézileg kalibrált beállítás a lehető legjobb, főleg, ha kikapcsoljuk az Eco módot és felskálázzuk az OLED-fény erejét.) Az egyhetes teszt végén semmi másra nem tudtam gondolni, mint arra, hogy micsoda kár lenne az eljövendő új generációs játékokat, mint a Halo Infinite, a Bright Memory, vagy bármilyen Unreal Engine 5-tel készült alkotás bármi máson beofgadni, mint egy OLED-panel.
Választék
Ez már nem az LG tévéjén, hanem az Xboxon, pontosabban a Microsoft által Xbox és Windows köré épített Game Pass szolgáltatáson múlik, amely jelenleg a legjobb előfizetős deal a piacon. Az LG nagyvonalúan egy aktív előfizetéssel együtt adta kölcsön a Series X konzolt, azaz több száz cím állt a rendelkezésünkre, ahogy csatlakoztattuk a konzolt. Nem győztünk váltogatni az Ori And The Will Of The Wisps csodás, kézzel rajzolt világa és metroidvania játékmenete, a Prey és a Dishonored-sorozat tagjai, vagy éppen az új Wolfenstein-játékok közt, és egyikben sem csalódunk. Főleg, hogy a játékok közt váltogatni a gyors SSD és a briliáns memóriahasználat miatt villámgyorsan tudtunk, a konzol ugyanis felfüggeszti a játékot, ha másba kezdünk, és később ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk.
A kontroller egy kisebb fazonigazítástól eltekintve pont olyan, mint az Xbox One-é, ami jó hír; ha valami nagyon jó, minek rajta változtatni, nem igaz? Az egyedüli, amit nem értettünk, hogy a Series S kezdőképernyője és összes menüje Full HD felbontáson fut, azaz közel sem használja ki sem a konzol, sem a tévé képességeit. Egyszerűen felfoghatatlan, miért ragaszkodik ehhez az évek óta elavult képminőséghez a Microsoft, arról nem is beszélve, hogy percekig azt hittük, mi nem állítottunk be valamit. Sajnos nem erről volt szó: a Series X felhasználói felülete egyszerűen ilyen és kész.
Ettől eltekintve el voltunk ragadtatva az élménytől. Ez most egy kicsit passzív-agresszív lesz, de komolyan gondoljuk: OLED-tévét veszel, tartozol magadnak annyival, hogy beszerzel egy Xbox Series X konzolt. És, mondanunk sem kell, fordítva.
