2018. aug. 22.
Közel egy éve átfogó cikket írtunk a PocketBook e-könyv olvasóról. Akkor már kiemeltük (nem, nem kizárólag csak a saját véleményünk alapján), hogy az olvasás és úgy általában véve a tájékozódás, a tudás bizony szexi. De mit tegyünk, ha a gyerek – vagy épp mi magunk – nem bírunk koncentrálni? Hogyan fogjuk meg a fiatalabbak figyelmét? Egyáltalán, van még remény a teljes elhülyüléssel szemben? Vagy lehet, minden rendben, csak a tipikus, “régen minden jobb volt” elve kapcsol be automatikusan egy bizonyos kor felett? Gondolkodjunk kicsit együtt magunkról, nevelésről, utókorról…
Ki a hibás, ha a gyerek nem akar olvasni?
Egy alapvető, közkézen forgó kérdés. Szeret mindenki másra mutogatni. A pedagógusok a szülőkre, a szülők meg persze a tanárokra. Esetleg mind együtt a gyerekekre. Nos, bár a jelenség összetett, egy biztos:
ha úgy nő fel egy gyerek, hogy sosem olvastak otthon neki, nem lesz a betűk barátja.
A közös könyv lapozgatástól a lassú, együtt végzett betűzgetésen át a már komolyabb együtt olvasásokig sok-sok zseniális élményünk lehet a gyerekünkkel. Persze ehhez idő és energia is kell. Ha mindenki rohan, hogy önmegvalósítson, pénzt keressen, összerakja a háztartást és életben tartson minden élőlényt maga körül, nehéz az ilyen apró, de annál fontosabb részletekre koncentrálni. Nyilván egy csonka családban, vagy ahol extrém nehéz helyzettel áll szemben egy, vagy akár mindkét szülő (krónikus betegség, nehéz anyagi körülmények, abúzus stb.), nem az olvasás lesz a legfontosabb téma. Jelen esetben maradjunk az “átlag” magyar családnál, akár csonka, akár nem.
Én magam pl. apa nélkül nőttem fel, egy meglehetősen “könyvmoly” anya típussal. Aki nem átallott minden este egy kicsit játszani velem, majd diavetítőzni (hopp, hát már az is olvasás!), majd még mesélni is nekem. Bár a mesekazetták komoly szerepet töltöttek be a gyerekkoromban (rajongásig szerettem egy-két mesejátékot),
a könyvek forgatása pont olyan természetes volt, mint az, hogy vacsorázunk vagy mondjuk fürdünk.
Hogy miért alakult ki bennem 4 évesen már az érdeklődés a betűk iránt, nem tudom. Itt azért komoly egyéni eltérések lehetnek. Főleg egy esetleg fel nem fedezett hallási- vagy látási zavar, esetleg figyelemzavar esetén. Egy biztos, mindig ráböktem a nagy kezdőbetűkre (tudják, azokra a cirádásokra egy-egy fejezet kezdetén) és megkérdeztem, ez melyik? Anyám meg türelmesen megmondta. Aztán már érdekeltek a kisebb betűk is és pusztán így vizuálisan befalva őket, egyszerűen megtanultam olvasni. 5 évesen így már képes voltam akár önmagamat is elszórakoztatni egy-egy könyvvel, igaz, az nem hasonlított az összebújós mesélésekhez…
Az iskolában aztán külön ültem, szövegértési feladatokat végeztem, amíg a többiek megtanultak a betűkkel bánni. Kifejezetten kellemes élményként emlékszem erre, semmi negatív felhangja nem volt a dolognak: a többiek a koruknak megfelelően, szépen haladtak, én meg ahelyett, hogy unatkoztam volna, elszórakoztam a rövidebb-hosszabb szövegekkel. Aztán a tudás összeért és visszaültem előre. Emlékszem, mennyire meglepett, hogy egy-egy általános iskolás osztálytársamnak milyen komoly nehézségeket okozott a hangos olvasás. Aztán felnőtt fejjel azzal szembesültem, hogy tv műsorok szereplői alig tudnak kibetűzni egy-egy szöveget. Valahogy
azt hittem, az olvasás mindenkinek pont olyan könnyű és szórakoztató, mint nekem.
Az feltűnt, hogy nem mindenki rajongott a kötelező olvasmányokért (hát még az olvasó naplókért), de gondoltam, hogy áh, főleg a fiúk lázadnak, az meg természetes. Meg hát ugye “kötelező” a dolog, úgyhogy sokakat zavar az elvárás, az erőltetés.
Szóval valahogy mindig faltam a könyveket és fel sem tűnt, ezzel egy egészen apró kisebbséghez tartozom. Amikor kikerültem a középiskolából, a bölcsészkaron
egészen megrázó élmény volt, mennyire nem olvasnak a leendő tanárok. Mindez 2001 környékén volt, szóval még nem merültünk el ennyire a közösségi oldalak, internetes kihívások és youtuberek világában. Elvileg az a generáció még képes volt figyelni és papír alapú jegyzetekből, könyvekből tanulni.
A kötelezőn felül ráadásul úgy gondoltam, egy jövendőbeli pedagógusnak MUSZÁJ lenne olvasnia, érdeklődnie a világ és a kultúra iránt. A keserű tapasztalatok aztán teljesen más irányba tereltek.
Nekem szerencsém volt, az irodalomhoz minden iskolatípusban meghozták a kedvem, így az, amit otthonról hoztam, tovább fejlődött, kamatozott. Tulajdonképpen jó befektetés volt, hiszen a szavakból élek. Írni pedig nem az tud, aki újságíró iskolába vagy hasonló kurzusokra jár. Hanem aki olvas.
A tudásszomj gyerekkorban – ismét tekintsünk el a speciális, összetettebb esetektől – egészen elképesztő. Miért fosztanánk meg a gyerekünket attól, hogy a jövője nyitottabb, nagyobb perspektíván mozogjon?
Az otthoni mesélés, felolvasás, a könyvek szeretete, egyáltalán az elmélyült figyelem “gyakorlása” érték.
Konkrétan egy
olyan befektetés, ami sokszorosan megtérülhet majd a felnőtt korban. Ráadásul veszélytelen. És nem foszt meg semmitől. Mert egy, a könyveket, a tudást szerető gyerek még lehet balerina és rendőr és asztalos. Egy funkcionális analfabéta viszont jó eséllyel nem lehet orvos vagy jogász vagy pedagógus. De talán még jó üzletember sem. (Persze ha anyu, apu megveszi neki a céget, a karriert, az megint más.)
Még a ma olyan népszerű, gyors meggazdagodáshoz is kell ész, már ha tartós eredményt akarunk. Az olvasás pedig mindennek a legstabilabb alapja.
A betűk, a számok, a kognitív és logikus képességek fejlesztése pont annyira fontos, mint a test és a lélek karbantartása. Ahhoz, hogy egy gyerek a legjobbat kapja tőlünk, nem a legújabb kütyü, a legdizájnosabb gönc, a legexkluzívabb nyaralás kell. Hanem
a minőségi együtt töltött idő.
A legkisebb korban ennek az alapja a mesélés. Ami, ha szokássá válik, mindig biztos, megnyugtató pont lehet, később pedig az önállóvá válás után a szülők szabadidejének záloga is.
Persze odaadhatjuk már a totyogósnak a tabletet, hiszen attól csendben lesz. De ha az ölünkbe vonjuk, ha valamivel többször odafigyelünk rá, nem csak hallgatni fog, hanem fejlődni is.
Nehéz a XXI. században szülőként minden fronton helytállni: a munkahelyen, a párkapcsolatban, a gyerek pedagógusai előtt, a védőnő és a gyerekorvos előtt, a közösségi oldalak minta anyukái előtt. Nem állítjuk, hogy a minőségi vállalás könnyű. És nem is ítéljük el azokat, akiknek már egyszerűen nincs ereje ilyesmire. Ott van erre az egész világ, amely jelenleg minden fronton ítélkezik: online és offline egyaránt.
De ha van idő megállni, elgondolkodni azon, vajon mi a fontosabb, az, hogy rend legyen a lakásban (és akkor az anyós nem szól meg a hétvégi raporton), vagy az, hogy fél óra elmélyült csendet, szeretetet tapasztalok meg a gyereke(i)mmel, talán mind tudni fogjuk, hogyan döntsünk.
Az olvasás elsősorban velünk, szülőkkel kezdődik.
A terep nem egyszerű, a figyelem elforgácsolódás soha ilyen mértékű nem volt még. De meg tudjuk csinálni. Magunkért, meg értük is.
A gondolkodás és tanulás szabadságát – ezáltal pedig egy nyitottabb jövőt – ugyanis anyagi helyzettől függetlenül mind meg tudjuk adni a gyerekeinknek. Hát mi más lenne jobb hozomány, örökség ennél?
