SOROZATOK, AMIKET MUSZÁJ MEGNÉZNI 2021-BEN

Nyakunkon az ünnepek, ami sok-sok családban a rohanással és a stresszel egyenlő, ám idén ez is másként lesz. Az átmászkálásnak és a nagy összeborulásnak ugyan nem lőttek teljesen, sokkal visszafogottabb lesz a karácsony, a két ünnep közti időszak, a szilveszter pedig konkrétan elmarad. (Azért az évnek ettől még vége lesz, reméljük.)

Hogy mit jelent mindez?

Rengeteg szabadidőt!

Itt van tehát hat sorozat: a MediaMarkt legénységének kedvencei, amit te sem hagyhatsz ki, azaz ezek voltak a 2020-as év legjobb sorozatai. Szerintünk.

The Boys, 2. évad

Minden streaming szolgáltatónak megvan a maga Ironikus, Sötét Szuperhőssorozata, amelyek sokkal inkább a Marvel- és a DC-univerzum kritikái, mint saját lábon álló alkotások. A „szuperhősök” pedig vagy véletlenül ebbe a szerepbe keveredett antihősök, vagy elmeháborodott, szociopata arcok. Az egész valahol a Watchmen képregény körül kezdődött – ebből egyébként nemrég készült csodálatosan csavaros HBO-feldolgozás –, az utóbbi években pedig egymást érték a témát boncolgató sorozatok. Umbrella Academy (Netflix), Doom Patrol (itthon a HBO Gón látható), az Amazon nagy dobása pedig a Boys. És micsoda dobás ez.

A Boys talán nyomasztóbb, mint a direkt szörnyű horror- és thrillersorozatok. „Hősei” szedett-vedett bűnözők, élükön egy kiégett, bosszúszomjas rohadékkal, Butcherrel és egy tehetetlen, fiatal lúzerrel, Hughie-val. Ők szeretnék lebuktatni a gonosz Voight vállalatot és az általuk szó szerint tenyésztett, az egyedfejlődésük különböző szakaszában pedig menthetetlen szocio- és pszichopatává vált, illetve ezen túl is a legkülönbözőbb személyiségzavarokkal sújtott szuperhősöket. Igen azokat, akikre persze hatalmas brand épül és a világ felé csakis patyolattiszta, igazságosztó arcukat mutathatják. Amerika Kapitány perverz megfelelője, Homelander a legerősebb és legbetegebb mind közül – az őt alakító Antony Starr pedig kíméletlenül lejátszik mindenkit a vászonról, izé, lapostévéről.

Ha ez alapján valaki izgalmas, fordulatos sorozatra számít, könyörgöm, ne kezdjen bele, illetve csak ezért ne kezdjen bele: izgalmas és fordulatos, persze, de emellett annyira cinikus és beteg az egész, hogy nincs elég hely az interneten, hogy ezt érzékeltessük. Ha azt hinné a kedves néző egy-egy különösen súlyos jelenet után, hogy ennél nincs lejjebb, inkább ne higgyen semmit: dehogy nincs. De hát mit is várnánk egy sorozattól, amelyik úgy kezdődik, hogy a fiatal Hughie barátnőjét véres masszává változtatja A-Train (a helyi Flash), csak mert bedrogozva nem vette észre, hogy útban van? És ez – mindenféle értelemben – csak a kezdet.

Akárhogy is, a második évadban némi karakterfejlődés is belefér, Butcher megvillantja emberi arcát, Hughie pedig bátorságát; arról persze szó sincs, hogy közelebb jutottak volna a Hetek leleplezéséig. Csak akkor fogj bele, ha nagyon unod a karácsony szellemét.

The Queens’ Gambit

Feminizmus, sakk és az ötvenes-hatvanas évek retróvilága… Mi mehet félre, nem igaz? Nos, nagyon sok minden; a Vezércsel (maradjunk inkább az eredetinél: The Queen’s Gambit) hatalmas mutatványa, hogy szinte minden buktatót elkerül. A másik hatalmas mutatványa, hogy egy ilyen, papíron viszonylag kevés embert érdeklő témából hatalmas sikersorozatot fabrikált; akkora sikert, amin még az alkotók, sőt, a Netflix is meglepődött. Igaz, ez lehet, hogy csak félig írható az ő számlájukra, és érdemes inkább 2020 egyik furcsaságaként elkönyvelni a jelenséget, mint a Tiger King esetén.

A lényeg, hogy adott egy hányattatott sorsú, árvaházban felnövő, és ennek megfelelően kamaszkorára alkoholista, gyógyszerfüggő, cinikus és hedonista lány, akiről a lelencház morcos gondnokának hála kiderül, hogy csodagyerek a sakktábla előtt. Rövid idő után már önmagát tanítja, sorra nyeri a versenyeket, hatalmát – később pedig szépségét – pedig arra használja, hogy helyre tegye az őt a versenyasztalnál és a hotelszobákban is tárgyként kezelő férfiakat. A Queen’s Gambit nagy erénye, hogy még így sem lesz belőle szájbarágós feminista tanmese, érzékeny, korhű és csodásan fényképezett drámasorozat ez, Anya Taylor-Joyt pedig szokás szerint öröm nézni. Még úgy is, hogy hősies ikon helyett esendő, tévelygő és sokszor kifejezetten rohadék.

Páran (akik értenek hozzá) persze kőkemény kritikával illették a sorozatot, mondván, a profi versenysakk nem így néz ki. Még többen pedig azért, mert a csodagyerekség, az őstehetség ünneplése kifejezetten fals; elhazudja azt a rengeteg munkát, amit a fejlődésbe (a sakk vagy bármi terén) bele kell ölni, ha az ember nagymester szeretne lenni, és azt sugallja, van, akinek mindez magától megy. Ezzel együtt is kötelező néznivaló a Qeen’s Gambit, igaz, nem ettől fogod megszeretni a férfiakat. Vagy az embereket általában.

Tudhattad volna

A HBO idei nagy dobása a nagyszerű Hatalmas kis hazugságok alkotóitól (ajánló itt), Hugh Granttel, Nicole Kidmannel, egy gyilkossággal és egy emiatt gallyra menő házassággal, Manhattan gusztustalanul gazdag miliőjében. Természetes, hogy mindenki habzó szájjal vetette rá magát a sorozatra, most pedig, hogy vége, kétfajta véleményt hallani:

  • borzalmas csalódás, buta történet, művi karakterek és az egyik legbénább befejezés a sorozatok történelmében;
  • izgalmas, fordulatos krimi és nagyon is hihető családi dráma egyszerre, a bírósági szálról nem is beszélve, komoly társadalmi gondolatisággal, az év egyik legjobbja!

Mi pedig azt mondjuk: ez a kettő egyszerre. Ez nem megúszós vélemény, esküszünk. A Tudhattad volna képes egyszerre hozni a szájbarágós sztorit és az izgalmas fordulatokat, a közhelyes üzenetet és a nagyszerű színészi játékokat. Szerencsére Hugh Grant alakítása elhomályosítja Nicole Kidman plasztikai beavatkozásoktól és forgatókönyvírói vérszegénységtől merev karakterét, a nő apját alakító Donald Sutherlandet és a fiát játszó Noah Jupe-ot is öröm nézni, utóbbit jobb, ha rajta tartjuk radarunkon. Felváltva szerettük és utáltuk a sorozatot; az azonban, hogy félbe hagyjuk, eszünkbe sem jutott. 

A farkas gyermekei

Szegény Ridley Scott kapott hideget-meleget legutóbbi két Alien-filmje után, nagyrészt persze jogosan. A Prometheus és a Covenant az a két film, amelyeket – Alien-univerzum ide vagy oda – egyszerűen nem kellett volna elkészíteni és kész. Legalábbis nem Scottnak. Őt ugyanis láthatóan már rég egészen más kérdések foglalkoztatják, mint az űrlegénységet reggelire zabáló gyilkos parazita, amelynek ráadásul tényleg az összes arcát láttuk már az elmúlt negyven évben. A rendező-producert már az érdekli, lehet-e ember az android, lehet-e isten az ember, egyáltalán van-e isten, mit jelent az, hogy élet, és hogy képes-e két azonos típusú robot egy furulyán játszani. (Ez egészen konkrétan egy jelenet volt a Covenantban; aki látta, annak beleégett a retnájába.)

Itt jön a képbe A farkas gyermekei, a HBO Max (nálunk még mindig Go) egyik nagy dobása, ahol Scott az Alien-mítosz terhétől végre megszabadulva filozofálgathat szabadon a fentiekről. (A furulyát kivéve, szerencsére.) Van itt minden:

  • idegen, barátságtalan bolygó, rusnya őslakosokkal;
  • a saját identitásukkal is küzdő, egymás előtt is titkolózó androidok;
  • ateisták és istenhívők galaktikus keresztes háborúja;
  • és egy (de inkább több) Mindent Megváltoztató Nagy Csavar, amelyet most nyilván nem lövünk le.

Bár kínálkozó lett volna telepakolni az egészet sztárokkal (a’la Westworld), szerencsére nem tették. Inkább leszerződtettek egy csomó kevéssé ismert vagy teljesen ismeretlen színészt a világ minden tájáról. A kiejtések és a bőrszínek kavalkádjától pedig éppen hogy egységes és hiteles lesz az egész. Arról nem is beszélve, hogy az így megmaradt büdzsét láthatóan a trükkökbe forgatták. A farkas gyermekei látványos, furcsa (a szó jó értelmében), mély és sokrétű alkotás, amely éppen emiatt (és az alkotója történetmesélő stílusától) itt-ott komolyan lelassul és már-már összerogy saját súlya alatt. Szerencsére azonban nem teszi – és ez elég is, hogy 2020 év egyik legjobb sorozata legyen belőle.

Ares

Ősszel kezdtek felbukkanni az első blogposztok „a sorozatról, amely annyira félelmetes, hogy szinte senki sem képes befejezni”. Nos, jelentjük, nekünk sikerült, de nem volt könnyű – büszkék is vagyunk rá. Nem, nem azért nem volt könnyű, mert annyira unalmas. Tényleg azért nem volt könnyű, mert annyira félelmetes.

Az Ares normális esetben (és egy normális évben) alighanem megmaradt volna az obskúrus horror rajongóinak kedvenceként. Az internet népe azonban hamar a szájára vette a holland (értsd: nem angolul beszélnek benne, ami a nemzetközi piacon borítékolja a buktát) szektás-sátános sorozatot, ami így különösebb marketing nélkül is elterjedt. A történet szerint egy szegény családból (hogy még súlyosabb legyen, fekete bevándorló apától) származó, de elszánt és rátermett orvostanhallgató lányra valahogy szemet vet egy rejtélyes diákszövetség. Mind nagyon gazdagok és gyanúsan fehérek, és beszervezik mint a legújabb üdvöskéjüket.

Ki tudja, miért, az Ares ugyanis a tiszta nemesi holland vérvonal és a történelmileg rögzült kasztrendszer megőrzésére esküdött fel. Ennek megfelelően eléggé kilóg a sorból a szegény és náluk pár árnyalattal sötétebb bőrű lány, akinek ennek ellenére felfelé ível a szektás karrierje. A felszín alatt pedig egy sötét titok rejlik. A központban egy fekete kátrányban senyvedő meztelen, szőrtelen démonnal, hatalmas tojásokkal, amelyeket a szervezet oszlopos tagjai egy szertartás keretében felöklendeznek. (Mi szóltunk, hogy furcsa sorozat!)

Azonban nem a hitchcocki színtű suspense-től, a visszafogott, mégis dermesztő látványvilágtól és a fenti történettől nagyon jó sorozat az Ares, hanem attól, ahogy a klasszikus horrorkliséket megcsavarja, visszafordítja és lefegyverzi velük a nézőt. A főszereplő Rosa nem áldozat, hanem aktív részese az eseménynek. Szó sincs arról, hogy behálózzák és manipulálják szegény lányt, akinek fogalma sincs, mi történik vele, csak – szokás szerint – akkor, amikor már késő. Rosa pontosan tudja, mit csinál, figyel, kombinál, helyezkedik. Gond nélkül átgázol másokon (általában olyanokon, akik addig maguk gázoltak át bárkin, így nem is értik, mi történik velük) és, ha nem is mindig átgondoltan, de határozottan használja a hatalmát.

Az Ares amellett, hogy a legijesztőbb és (a maga módján) legszebb horrorsorozat idén, a legkeményebb antifasiszta kiállás is. Méghozzá anélkül, hogy egyszer elhangzana a fasiszta vagy a náci szó, ez pedig önmagában szép teljesítmény. Ha nem láttad 2020-ban, mindenképpen pótold 2021-ben!

A Korona / The Crown

„Még tisztességes gyarmatósítóink sincsenek, roskatag tetvek uralkodnak felettünk!” Mark Renton kifakadása a Trainspotting című filmben 1996-ban (és előtte az 1989-es regényben) főleg a skót népnek szólt, csak mellesleg említette benne a királyi családot a fenti jelzőkkel. Az első három évad alapján nem gondoltuk volna, de A Korona című hihetetlenül még mindig népszerű (és rekordköltségvetésű) sorozat pontosan erről szól. A roskatag tetvekről, akiknek egyre agresszívebb és közönségesebb módszerekre van szükségük, hogy igazolják fennhatóságukat. A királyi családról úgy veszi le a szenteltvizet, ahogy egy bulvárlap sem volt képes az utóbbi évtizedekben. Például azért, mert a bulvárlapoknak legalább alapszinten ragaszkodniuk kell a tényekhez, egy sorozatnak pedig nem.

Óriási botrány is lett, a család prominens tagjai nem győztek ágálni, hogy senki ne nézze meg a negyedik évadot, a Netflixnél pedig lobbizni, hogy legalább írják ki az epizódok elé, hogy ez csak fikció. (Nem írták, nagyon helyesen.) A Thatcher-érát és Diana első pár évét boncoló évad pont annyira pszichológiai horror mint történelmi film. A kicsinyes hatalmi játszmák, a helyezkedés és a belterj áldozata mindig a gyengébb kívülálló. Bár a híresztelésekkel ellentétben Dianát sem ábrázolták szentként az írók, a főgonosz egyértelműen Károly és az őt (még ha hallgatólagosan is támogató) kőmerev berendezkedés. Az évad csúcsa azonban még csak nem is a hercegnőt érzékenyen alakító Elizabeth Debicki, hanem Gillian Anderson. Akkorát játszik Thatcher szerepében, hogy arra nincsenek szavak, szóval meg sem próbáljuk megkeresni őket.

Ehhez képest apró pluszpont, hogy a maga 4K-s felbontásával és HDR színmélységével, és az ezeket teljesen kihasználó csodálatos képekkel a Crown jelenleg a legszebb tartalom, amivel egy tisztességes tévét le lehet tesztelni. Ha tehát OLED-képernyőt szeretnél villantani a barátaid előtt, ne valami béna akció- vagy természetfilmet indíts el, hanem A Korona bármely epizódját. 

117773cookie-checkSOROZATOK, AMIKET MUSZÁJ MEGNÉZNI 2021-BEN