Segítség, elvesztünk a kockák közt és nem találunk ki – Dragon Quest Builders 2 teszt

Tartozom egy szomorú vallomással: imádom a Minecraftot, de egész életemben összesen jó, ha másfél órát játszottam vele.

Hogy ez hogyan lehetséges? Úgy, hogy imádom a jelenséget és azt, amit a gamer társadalommal – különösen a gyerekekkel – tesz: hogy a kezükbe ad egy végtelen számú lehetőséggel átszőtt világot, egy high-tech homokozót, amivel azt csinálhatnak, amit akarnak, a várépítéstől a közösségi kalandozáson át a kódolásig. Pofonegyszerű és közben végtelenül összetett, békés, de izgalmas, easy to learn, hard to master, ahogy a játékfejlesztők bibliája írja. Igazi instant klasszikus, ott  helye a Beatles meg Picasso mellett a műholdon, amit azért lőnek ki, hogy az ufóknak legyen fogalmuk az emberiségről, ha egyszer megtalálják – talán ott is van, most nem nézek utána.

Az meg már csak az én lustaságom (plusz a felnőtt élettel járó nyűgök, amelyek közé nem fér bele a zen boldogságot nyújtó, de mégiscsak időrabló Minecraft – szokás szerint jó lett volna kicsit később születni), hogy nem merültem bele kellőképpen. Ha azonban egyszer lesz gyerekem, biztos, hogy az első dolog, lesz, amit megmutatok neki pc-n, konzolon, vagy bármin, amin akkor éppen videojátékokat lehet játszani.

Most azonban nagyban csökkent a Minecraft-lelkifurdalásom, hála egy csodás, kis költségvetésű japán játéknak, a Dragon Quest Builders 2-nek, ezzel ugyanis elég sokat játszottam (és még játszom is), egy kicsit tehát bepótoltam az elmaradásom. Minecraft-klón, Minecraft Light, mondanám, ha gúnyolódni akarnék, de nem akarok, mert a DQB 2 a gyermeteg látvány, történet és karakterek ellenére (na jó, egy kicsit pont ezek miatt) teljesen meglágyította 37 éves, kérges szívemet. A tiédet is meg fogja, ha nem is maga a játék, akkor az, ahogy a gyerekedet rabul ejti.

Essünk túl a legfontosabbon: nem kell ismerned az első részt (sőt, magát a Dragon Quest-univerzumot sem), hogy élvezd a másodikat. Ez jó hír, hiszen egy nyolcvanas években indult japán szerepjáték-sorozatról van szó, amely annak idején népszerű volt ugyan, főleg a tengerentúlon és nyilván hazájában, de errefelé obskúrus, inkább a JRPG-rajongók által ismert cím ez, ellentétben mondjuk a Final Fantasyvel. Ennek ellenére nem különösebb meglepetés, hogy nagyszerű lett a Dragon Ques Builders 2, hiszen már az első rész is az volt, még ha különösebb visszhangja nem is volt a 2016-os sűrű őszi megjelenések közepette.

Aki nem tudja, mi a Minecraft, annak most el kellene magyaráznom egy bekezdésben, ami lehetetlen, de azért megpróbálom. A Minecraftben minen kockákból (blokkokból) áll, a játékost pedig teljesen szabadjára engedi ebben az általában véletlenszerűen létrehozott, de mindig saját ökoszisztémával bíró kockavilágban, hogy bányásszon, alapanyagokat gyűjtsön, kombináljon, eszközöket és építőanyagokat gyártson, egyen és megvédje magát a rá leselkedő veszélyektől, az éhhaláltól kezdve a pókokon át a zombikig. Nem túl érzékeletes leírás (mondom, lehetetlen), maga a játék viszont végtelen lehetőségeket rejt és nagyon szórakoztató, nem véletlen, hogy saját műfajt szült, nagyjából, mint a Dark Souls.

A Minecraft-recept, leegyszerűsítve és fazonigazítva bár, de nagyjából egy az egyben megtalálható a Dragon Quest Builders-játékokban, amely arra vállalkozik, hogy RPG-játékmenettel házasítja azt, saját sztorival, karakterekkel, küldetésekkel, felfedezendő és meghódítandó világokkal. A központban a névtelen és hangtalan, megjelenésre teljesen átlagos animehős Építővel, azaz egy inassal, akit elfogtak a szörnyek az összes többi kollégájával együtt, hogy megbosszulják az előző rész főgonoszát. Hatalmas spoiler, vigyázat: a kissé nyögvenyelős oktatópálya végén sikerül elmenekülnünk, hogy az Ébredés Szigetén partra sodródva, izé, felébredjünk. Innentől kezdve miénk a pálya – szó szerint, hiszen egy közelben lakó szellem némi további tutorial fejében egyszerűen nekünk adja a szigetet, hogy szórakozzunk rajta (vele) kedvünkre. Segítségünkre van még két másik teljesen átlagos animekarakter, egy minden lében kanál lány és egy túlmozgásos, kissé agresszív figura, aki később katonánk és testőrünk lesz.

Szinkronra ne is számítsunk, itt legfeljebb olvasnunk kell a feliratokat és hallgatni, ahogy hőseink itt-ott animehangokat hallatva illusztrálják, mi zajlik éppen a lelkükben. Szerencsére nem kell foglalkozni velük, ők, akárcsak a történet, ürügy csupán, hogy kedvünkre építkezhessünk a világban, hogy a végére a saját képünkre formálhassuk azt. Ami nem ürügy, az a szerepjáték-rendszer, azaz a csaták, a fejlődés és a tápolás. Konkrétan az év egyik meglepetése, hogy ez a kis játék, amely bőven megelégedhetett volna azzal, hogy bedob egy animésített Minecraft-világba, oszt’ jónapot, mennyire kidolgozott karakterfejlődéssel bír, mi több, maga a környezet is ehhez igazodik. Változatos díszletek, egyre bővülő lehetőségek, egyre kreatívabb és erősebb ellenfelek, akikhez szó szerint fel kell nőnünk – míg, a játék utolsó harmadában, egy minihadsereggel a hátunk mögött kolbászolunk a kockarengetegben. Amely egyébként minden egyszerűsége ellenére nagyon szép és hangulatos, voltak pillanatok, amikor csak azért tettem egy hatalmas kerülőt, mert simán csak látni akartam, mi van a domb mögött. Mindezt úgy, hogy csak a látvány alapján simán elhinném, hogy 2010-ben jelent meg a Dragon Quest Builders 2, sokszor el is fogott a nosztalgia. A játék tehát az élő példája annak, hogy nem kell sem száz gigabyte-os installálási terület, sem ray tracing ahhoz, rácsodálkozzunk egy polygonvilágra.

Az egyetlen elbaltázott lehetőség maga a harcrendszer, amellyel főleg az a baj, hogy nem létezik. Bár az ellenfeleknek nyilvánvaló támadási mintáik vannak, ezzel mi nem sokat tudunk kezdeni, már csak azért sem, mert az egy darab támadás gombon kívül semmilyen lehetőség a taktikázásra. Nem tudunk elkerülni, védekezni, nem billenthetjük ki a szörnyeket az egyensúlyukból, csak támadunk, ha pedig tehetjük, odébb sprintelünk és kezdjük az egészet előről. Nem egy bátor alapállás, nyilván nem véletlen, hogy építőmunkás a főhős és nem hatvanadik szintű paladin, vagy ilyesmi. Jó, természetesen nem vártunk Devil May Cryt vagy Sekirót – de azért ennél egy kicsit lehetne összetettebb a rendszer.

Amely rendszer miatt egyébként éppen azért panaszkodom, mert a játék többi része annyira jó. Pedig esküszöm, felkészültem egy fárasztó, gyermeteg és copy-paste küldetésekkel a végtelenségig nyújtott „élményre”, de erről szó sem volt. A Dragon Quest 2 okosan, nagy műgonddal összerakott, kedves, cuki (de nem cukiskodó) játék, ész kell hozzá és kreativitás, olyan ész és kreativitás, ami mindenkinek van, csak sokan megfeledkeztünk róla.

A játékot Playstation 4 és Nintendo Switch platformokra vásárolhatod meg.

91801cookie-checkSegítség, elvesztünk a kockák közt és nem találunk ki – Dragon Quest Builders 2 teszt