Karantén: most pont nem ajánljuk a világ legjobb játékát

A közös otthonlét tökéletes alkalom, hogy leródd a videojáték-tartozásaidat: akció- és szerepjátékot és közös, családi kalandot ajánlunk. Minden játékra jut azonban egy, amit ebben a helyzetben nagyon nem javaslunk.

Jó, ha tudjuk, mi folyik odakint, az azonban pont nem jó, ha túlságosan jól tudjuk – azt hiszem, ezzel mind így vagyunk. A járvány elején még habzsoltuk az információkat, aztán, ahogy egyre gyűltek a rossz hírek és kirajzolódott, mennyire súlyos is a helyzet, megijedtünk, kétségbeestünk, szomorúak lettünk – most pedig, úgy tűnik, elfáradtunk. Minden nap jön egy apokaliptikus jóslat, egy nagyokos feddés, hogy ezt nem véletlenül kaptuk, egy borzongató gazdasági elemzés és egy (de inkább több) figyelmeztetésnek szánt, borzongató videó egy nálunk szerencsétlenebb országból. Elegünk van, köszönjük, igen, tudjuk, hogy rossz, de azzal nem segít senki, hogy erre lépten-nyomon emlékeztetnek is. Elfáradtunk. Ebben sajnos nem tudunk segíteni.

Ilyenkor nincs is jobb, mint az eszképizmus: a menekülés a valóság elől, ha máshova nem lehet, hát a virtuális valóságba. (Itt írtunk a karantén idején külünösen terápiás VR-játékok jótékony hatásáról.) A videojátékok tökéletes terepei ennek, ott vannak karnyújtásnyira, a tévénkben, az íróasztalunkon, a kezünkben. Emberi dolog ez, nincs ebben semmi szégyellnivaló: ha valamikor, most megengedhetjük magunknak, hogy magunkból kikelve bepótoljuk a teljes videojáték-gyűjteményünket.

Nos, ebben viszont pont tudunk segíteni.

Ahogy azonban a hírekkel kapcsolatban, itt sem mindegy, mivel játszunk. Most ugyanis ajánlatos kerülni azokat a címeket, amik túlságosan is emlékeztetnek a valóságra, vagy arra, ahogy a közeljövőt lefestik nekünk. Esetleg csak simán depresszívek. Az alábbiakban tehát minden ajánlott játékra jut egy-egy, amely határozottan ellenjavallt. Kezdjünk is bele, rögtön megértitek majd, mire gondolunk.

Amivel játssz: Doom Eternal

Erőszakos és (egyebek mellett) az apokalipszis utáni Földön játszódik, papíron tehát nem éppen karanténkompatibilis, valójában azonban igenis az. Nem véletlen, hogy az eladásai már az első napokban lazán megdöntötték a (szintén fantasztikus) 2016-os elődét: a hardcore gamereknek egyszerűen erre van most szükségük és mi teljesen megértjük őket. Az erőszak már-már karikatúra- és rajzfilmszerű, az akció szüntelen, a grafika csodálatos és még némi történetet is kapunk (igaz, valószínű senki sem utóbbiért fizetett 18-20 ezer forintot), szóval nem csak a figyelmet tereli el, hanem tökéletes arra, hogy levezessük a bezártság okozta feszkót. (Doom Eternal tesztünket itt olvashatod.)

Amivel ne játssz: Division-sorozat

A kétrészes, mára kimondhatjuk: méltán népszerű, többjátékos üzemmódra optimalizált akciójáték első részét ugyan tisztességesen helyrepofozták az évek során, a második epizód pedig gyárilag hozza az elvárt szintet (legalábbis izgalmasabb, mint egy átlagos, nyílt világú Ubisoft-játék), mégsem ajánljuk. Egész egyszerűen azért, mert a vírusfertőzés, amely az emberiség nagy részét kiirtotta, üres városokat hagyott maga után; olyan üres városokat, amelyeket most túlságosan is ismerünk. Különösen New York-ot találták el a fejlesztők, de a napos, nyárias Washington is hideglelős. A DIvision nagyszerű szórakozás, de nem most – köszönjük, ez nekünk túlságosan valódi.

Amivel játssz: Overcooked

Esküszöm, nem kenyerem ez az infantilis, rajzfilmszerű világ, és a trailereket nézve biztosan nem próbáltam volna ki az Overcooked című játékot, de az unokaöcsém áthozta a kontrollerét és addig nyúzott, amíg beadtam a derekam. És milyen jól tettem! Az Overcooked ugyanis remekmű, egy egyszerre idióta és nagyszerű alapötletre épített igazi családi szórakozás, amelynek csak a kontrollerek száma szab határt. Egymást segíteni, vagy direkt szivatni az egyre nehezedő, teljesen elmebeteg környezetben felbukkanó éttermekben, hogy mindenki megkapja a rendelését, kész adrenalinfröccs. Plusz percek kérdése, és visítva nevettek mind, ez pedig nem elhanyagolható szempont manapság.

Amivel ne játssz: Inside

Nehéz ezt leírnom, mert az Inside a kedvenc játékom az utóbbi öt évből, mégis leírom: NE. MERÉSZELJ. JÁTSZANI. VELE. A furcsa, törékeny kisfiú kalandjai a nyomasztó erdőben, ipari komplexumban, föld alatti laborban és a vízzel elöntött hangárakban nem egyszerűen nyomasztó, hanem konkrétan kizsigerel. Paraziták, zombik, gonosz (?) tudósok, agresszív kutyák és egy víz alatt élő, gyilkos kedvű kislány nehezíti a dolgunk, ha pedig felülkerekedtünk mindenen, jön a minden addiginál betegebb befejezés, és akkor arról nem is beszéltünk, hogy még valahogyan értelmezni is kellene, mi is történt velünk (veled) az elmúlt öt órában. Az Inside-ot ugyanis maximum ennyi idő végigvinni, de ez az idő mélyebb nyomot hagy benned, mint egy százórás szerepjáték, hidd el. Ha még nem játszottál vele, mindenképp pótold be – de ne most.

Amivel játssz: Uncharted 1-4. (plusz Lost Legacy)

Indiana Jones és Lara Croft személyiségfejlődésben kissé sérült, de azért szerethető gyermeke, Nathan Drake kalandjai pont olyanok, amilyenekre most szükségünk van: úgy könnyedek, izgalmasak, hogy közben van bennük dráma, mélység, gondolat. Az akkor még árkád játékairól ismert Naughty Dog részéről furcsa, de jól sikerült kísérlet volt az első rész, hogy aztán a másodikkal ne csak simán felülmúlják, hanem lekörözzék azt: az Among Thieves az elejétől a végéig olyan volt, mintha egy nagyon izgalmas filmet éltünk volna át tíz órán keresztül, ezzel pedig azonnal kultuszjáték lett. A harmadik rész hozta a szintet, a már PS4-re kiadott negyedik pedig minden téren (de főleg grafika ügyében) emelte a tétet – ilyen szépet még pc-n sem láttunk. Az önálló kiegészítőként kiadott, valójában teljes játékként működő Lost Legacy pedig ad némi hátteret a kétes erkölcsű szereplőkhöz, immár Nathan nélkül. Nagy szó, ha egy széria a főszereplője nélkül is működik – a Naughty Dognak ez is sikerült. Szerencsére az összes részt kiadták PS4-re.

Amivel ne játssz: Last of Us

Tudom-tudom, kész szentségtörés nem ajánlani a Naughty Dog magnum opusát, amely a kritikusok jó része szerint egyszerűen a világ legjobb játéka és kész. Ezzel mondjuk vitatkoznék, de az tény, hogy a Last of Us olyan szinten (olyan szereplőkkel, dialógusokkal, fényképezéssel, színészi játékkal) mesél történetet, ahogy korábban egy játék sem merte megpróbálni. Éppen ez a baj: a horrorisztikus gombafertőzés megtizedelte emberiség és a világvége utáni környezet olyan nyomasztó hangulatot garantál, hogy annak inkább ne most tegyük ki magunkat. A történet fordulatai pedig bármilyen hatásosak is, csak még mélyebbre taszítanak a karanténdepresszióba. Ezt is tegyük el hát későbbre. (Még egy szentségtörés: talán nem is baj, hogy bizonytalan ideig csúszik a második rész.)

Amivel játssz: Mass Effect-széria

Ismered, sőt, végigvitted mindet? Akkor itt az ideje, hogy újból belevágj! Azt sem tudod, mi ez? Akkor pláne! A világ legjobb sci-fi sorozatát, a videojáték-ipar Star Wars-trilógiának megfelelő remekművét, a Mass Effectet ugyanis nem lehet elégszer játszani. Nem csak azért, mert kellően hosszú, izgalmas és szövevényes, hanem, mert a Bioware zseniális szerepjáték-rendszerének hála tényleg nincs két hasonló végigjátszás. Bármilyen izgalmas a történet, a Mass Effect szinte könyörög, hogy térjünk le az útról, fedezzünk fel mindent, beszélgessünk mindenkivel, teljesítsünk annyi mellékküldetést, amennyit csak szeretnénk, mindezt úgy, hogy (kis túlzással) egy unalmas perce sincsen. Három rész (plusz a felejthető Andromeda), több száz óra játékidő – a karantén végére pont végzünk.

Amivel ne játssz: Anthem

Ezt nem azért nem ajánljuk, mert nyomasztó, hanem, mert – és tényleg fájdalmas ezt leírni egy Bioware-játékról – sajnos elég rossz. Jobb pillanataiban is csak simán unalmas. Erőltetett többjátékos csaták, szép, de üres világ, alibitörténet, szóval csupa olyan jellemvonás, amely szégyen az ünnepelt fejlesztőcsapatra nézve. Azóta persze kiderült, hogy nem ők tehetnek róla, hanem a pénzéhes kiadójuk, amely azóta is próbálja menteni a menthetőt (egyelőre sikertelenül); az Anthem így nem arról szól, amiről a Bioware szerette volna, hogy szóljon, hanem arról, hogyan tesz tönkre egy játékot a pénzéhség, a cinizmus, és az, ha egy olyan bizottság dönt egy játék sorsáról, amely semmit sem tud arról, mitől lesz jó egy játék. Tanulságos persze ez is, de sok ezer forintot ezért fizetni egy kicsit talán túlzás. Van neked ennél jobb dolgod is, hidd el. Még karanténban is.

Amivel játssz: Sekiro

Ezt egy kicsit félve ajánlom, mert a From Software korábbi remekműveihez hasonlóan a Sekiro is olyan játék, amelytől percek alatt olyan idegállapotba kerülhet bárki, hogy azon az ordítás, kontrollerdobálás és rage quit sem segít. Mondanám, hogy a Dark Souls- és Bloodborne-veteránok azért csak megbírkóznak majd vele, de nem, megjelenésekor éppen ők voltak a legidegesebbek a Sekirót játszva, hiszen ránézésre hasonló ugyan az elődeihez, de mégis más, éppen annyira, hogy mindent újra kellett tanulnouk. Ha azonban túllépünk a frusztrációinkon, és saját jogán, mindentől függetlenül tekintünk a Sekiro: Shadows Die Twice című remekműre (mert az), hamar rájövünk, milyen csodálatos, felszabadító alkotás ez a legendás japán csapattól. A harc ritmusa, a tökéletesen ütemezett támadás-védekezés-ellentámadás, a tánc, amit még a leggyengébb ellenfelekkel is teljes odafigyeléssel kell lejtenünk, furcsa, páratlan és intenzív zen-szerű állapotba hozza a játékost, megszűnik a világ, nincs többé karantén, koronavírus, gazdasági válság, egzisztenciális szorongás, csak te vagy, a kardod, a fából faragott műkarod, az ellenfeleid és a csodálatos középkori Japán. Ha úgy érzed, minden nap ugyanolyan és semmi értelme az egésznek, próbáld ki a Sekirót: szenvedni fogsz, szitkozódni, küzdeni, tanulni, elbukni és szépen lassan, nagyon lassan: fejlődni. A Sekiro tehát maga az élet.

Amivel ne játssz: Bloodborne

Hogy micsoda? Az előbb ajánlottuk a Sekirót, a kettővel azelőtti (sokak szerint még zseniálisabb) From Software-játékot, a Bloodborne-t meg nem ajánljuk?! Na ne már! Nos, kedves játékos: de már. A Bloodborne ugyanis egyszerűen túl nyomasztó, túl mocskos és klausztrofób ahhoz, hogy ezekben az időkben jó szívvel javasoljuk. Yharnam, a betegségektől megőrült lakosok, a furcsa, szörnyvadász szekta, amelyhez a játék elején csatlakozunk, az egyszerre Hasfelmetsző Jack- és Lovecraft-sztorik ihlette világ és az, hogy szépen lassan magunk is szörnyeteggé változunk, már önmagában is elég érv arra, hogy mindenkit megkérjünk, hogy ne most vágjon bele. Maradjunk annyiban, hogy a Dark Souls-sorozat ehhez képest Disney-mese.

Amivel játssz: Dreams

Mióta (nagyon rég, nagyjából a PS4 leleplezésével egyidőben) bemutatták a Dreams című játékot, azóta egy dolog foglalkoztat mindenkit, aki látta:

Ez meg mi?!

A csodálatos az, hogy mióta megjelent, ugyanez foglalkoztat mindenkit, azokat is, akik játszanak vele. Nehéz ugyanis leírni, mi a Dreams, a legjobb szó rá az, hogy minden. Egy csodálatos, rajzfilm- és álomszerű (naná) kalandjáték és főleg: egy játékkészítő környezet, amelyben az ember teljesen szabadjára engedheti a fantáziáját. Nem utolsósorban pedig közösségi platform, ahol mindenki megoszthatja az agyszüleményeit a részletesen modellezett angol reggeliktől a Super Mario- és Sonic-feldolgozásokon át egészen a kezdetleges, de bájos Dark Souls-klónokig, és ez még csak az első pár hét. Igazán csak most kezdik feszegetni a játékosok a Dreams határait, már ha egyáltalán vannak neki. (Tesztünket itt olvashatod.) A Dreams, és ezt most teljesen őszintén írom, bármennyire is marketingszagú: tökéletes kikapcsolódás és szórakozás az egész családnak. Kicsit félve is ajánlom, mert esélyes, hogy hatalmas összeveszések lesznek abból, kinek a kezében legyen a kontroller.

Amivel ne játssz: A Plague Tale: Innocence

Akárcsak az összes fenti játék, ez is nagyszerű, konkrétan a tavalyi év egyik legjobbja, ez pedig a sokat látott kritikusokat is meglepte. A viszonylag kis költségvetésű játékokra szakosodott Focus Home Interactive kiadótól pont ezt nem várták: egy gyönyörű, izgalmas, egyszerre gyomorforgató és könnyfakasztó kalandjátékot, amely ráadásul történelmileg egészen hiteles környezetben, a 14. századi Franciaországban játszódik, a százéves háború alatt. Hogy akkor miért nem ajánljuk? Mert a főszereplő kislányak és öccsének a pestis sújtotta, kiürült vidéken, holttestek, betegek és milliónyi patkány közt kell szó szerint utat törnie. Hát ezért.

104987cookie-checkKarantén: most pont nem ajánljuk a világ legjobb játékát