Mindig leírjuk, ha laptopokról van szó, hogy annyira hatalmas a választék, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik, hát még, aki eleve határozott elképzelésekkel érkezik a MediaMarktba. (Vagy annak webshopjába.) A helyzet akkor is ez, ha a lehetőségeket leszűkítjük csak a Lenovo által gyártott készülékekre: a cég ugyanis tényleg minden létező kategóriában kínál termékcsaládokat, modelleket és azokból is ezerféle variánst. Sőt, még akkor is zavarba ejtően nagy a választék, ha csak a Lenovo IdeaPad nevű középkategóriás termékeit nézzük. Ezekből ugyanis önmagában rengeteg van.
Még azt sem írhatjuk, hogy „az alábbiakban az IdeaPad 5 és 5 Pro modellek összehasonlító tesztje jön”, mert bár tényleg ez jön, pontosítanunk kell, mielőtt lázas keresgélésbe kezdtek, akkor ugyanis azonnal rájöttök majd, hogy ezzel sem vagytok beljebb, hiszen mindkettőből találtok különféle variánsokat, mint egy elvetemült Marvel-sorozatban. Az alábbiakban tehát:
- a Ryzen 3 5300U processzorral és integrált grafikus chippel felszerelt, 8 GB RAM-os IdeaPad 5
- és az Intel Core i5-1135G7 processzorral és dedikált videokártyával ellátott, 16 GB RAM-os IdeaPad 5 Pro
modelleket teszteltük.
Elöljáróban: mindkettő könnyű, lazán hordozható, minőségi anyagokból pazarul összeállított, irodai és könnyebb kontent gyártási munkákra használható laptop, élvezetes volt a velük töltött két hét, panaszra nincs tehát okunk, de azért mindkettő tartogatott meglepetéseket: főleg pozitívakat és egy-két kisebb negatívumot is. Mivel nagyon közeli rokonok, ezért nem külön-külön ismertetjük őket, hanem szempontonként, felváltva.
Design, funkciók
Sok magyaráznivaló ezen nincs, mindkét modell letisztult, egyszerű, minimalista, csodás dísze az otthonnak és az irodai asztalnak is. Nincs rajta semmi csicsa, semmi felesleges dísz, így a tekintetet sem vonzza – de nem is ez a célja.
Bár ránézésre megszólalásig hasonlítanak, pár fontos különbség akad a két modell között – nem csak teljesítményükben, hanem külsőleg is. A Pro modell fémborítást kapott belül, a billentyűzet körül, külseje ugyanaz a jó minőségű, nem ujjlenyomatmágnes műanyag, mint a sima 5-ösé. A képernyő oldalaránya a drágább készülék esetén 16:10 (jóval nagyobb felbontással, erről később), azaz maga a laptop is egy kicsit magasabb. A kijelző ráadásul nagyobb szögben nyitható, teljesen nyitott állapotban majdnem egy síkban van a billentyűzettel; a sima 5-ös gép erre nem képes.
A Pro modell kapott egy plusz USB-C portot, tehát miközben az egyiket töltésre vagy hálózaton keresztül működtetésre használjuk, a másikon keresztül csatlakoztathatunk bármit, de nem árt, ha tudjuk, hogy egyik sem Thunderbolt-kompatibilis. Cserébe felszerelték mindennel, amivel egy hagyományos laptopot fel szokás: teljes méretű HDMI- és két USB-port SD-kártyaolvasó és hagyományos jack hangkimenet, panasz tehát nem lehet, és szerencsére összegabalyodó és könnyen elveszíthető dongle-lal sem kell bajlódnunk. Érdekesség, hogy a sima 5-ös modell bekapcsológombja ujjlenyomat-olvasóként is funkcionál, ezt beállítani könnyű volt, a használata viszont kissé darabos, háromból kétszer ismerte fel az ujjlenyomatot minden egyes próbálkozásra. A Pro modellen nincs ilyesmi, cserébe a webkamera szenzora tűpontos és kényelmes arcfelismerőként is funkcionál, a Windows Hello így biztonságosan és azonnal beléptet.
A laptoptesztek egyik méltatlanul elhanyagolt szempontja az úgynevezett egyujjas teszt, amit természetesen mi is azonnal elvégeztünk mindkét gépen: ez az, amikor a notebookot az asztalra helyezve egy ujjal próbálod kinyitni. Jelentjük: az alapmodell elbukott, de a Pro átment a teszten, azaz kissé nehézkesen bár, de kinyílt, nem jött utána az alsó része sem. Tehát kellően lazák, de azért még stabilak a zsanérok, amely igenis nagyban megkönnyíti a munkát, ha sokat cipeljük és kapcsoljuk ki-be a laptopot a hétköznapok során.
A többi teljesen rendben van: egyik modell súlya sem éri el a másfél kilót, tehát akár egy kézben is tarthatjuk, ha fél napon át nem is, rövidebb feladatokat megoldunk állva is.
Külön odáig voltunk a billentyűzetektől: mindkét modellt minőségi membránokkal és billentyűkkel látták el, határozott visszajelzést adnak és kissé keményebben ellenállnak, mint az átlagos laptopbillentyűzetek, de ezt hamar megszoktuk és pár óra után meg is szerettük. Az élmény hasonló volt egy alacsony profilú mechanikus billentyűzethez. A gombok megfelelő méretűek és távolságra vannak egymástól, és bár numerikus billentyűzetet hiába keresünk (ami jó hír, hiszen így nem kellett összezsúfolni a többit), az összhatás így is csillagos ötös.
Hardver
A gyártó nem titkolja, hogy ultrabookos megjelenés ide vagy oda, nem a felsőkategóriát célozta be a két nekünk elküldött laptoppal, inkább az erős középmezőnyben versenyeznek velük. Méghozzá elég jó eséllyel. A sima 5-ös modellt az AMD kissé „basic”, de rendkívül megbízható Ryzen 3 5300U processzora hajtja, amely pont azt hozza, amit papíron (4 mag, 8 szál, 2,6 GHz-es alapórajel és mindössze 15 wattos fogyasztás): teljeskörű irodai felhasználást, de megbírkózik az egyszerűbb tartalomelőállítással. 4K-s reklámfilmet mindenesetre ne ezen vágjunk; ha a processzor bírná is (nem bírná), a memória csak 8 gigabyte, tárhely gyanánt pedig 256 gigabyte-os SSD szolgál. Értsd: gép nagyon gyorsan, magabiztosan bootol, a böngészőt is azonnal elindítja, és tucatnyi tabbal is megbírkózik, úgy, hogy közben még egy Wordot és egy Excelt is futtat a háttérben, de ennél jobban ne nagyon nyúzzuk.
A Pro modellből az Intel-verziót kaptuk; ez már sokkal komolyabb hardveres felszereltséggel érkezik. A 11. generációs i5-ös processzor érezhetően egy-két kategóriával az alapmodell fölött van, a memória is 16 gigabyte, a tárhely pedig 1 terabyte-os. Azaz a kőkemény, processzorigényes renderelésen és a hatalmas felbontású videó vágásán kívül az IdeaPad 5 Pro nagyjából mindennel megbírkózik, amit hozzávágunk: mi próbaképpen több tucat 50 megapixeles fotót importáltunk Lightroomba, miközben Photoshop és böngésző is futott a háttérben, és csak így sikerült megtelítenünk a memóriát. Erre a modellre egyébként gyárilag már Windows 11 kúszik fel az első bekapcsolás után, ez pedig a legújabb frissítésekkel tökéletesen stabil volt és jól kezelte a memóriát és osztotta be a processzor erőforrásait. A képszerkesztés és exportálás egyébként villámgyors volt és még YouTube-videókat is nézhettünk közben akadás nélkül. A modell egyik előnye, a fémház azonban itt éppen a hátrányára válik: a billentyűzet fölött, különösen bal oldalon erősen melegedett, a hosszas, processzorigényes feladatok és intenzív játékok között éppen csak hogy nem volt kellemetlen hozzáérni.
Gaming
A fentiekben nem véletlenül nem tértünk ki a videokártyákra, hiszen azokat itt, a játékteljesítmény kapcsán tárgyaljuk ki. Nagyon fontos, hogy
a Lenovo nem véletlenül nem reklámozza az IdePad-modelleket gaming laptopként, ugyanis nem azok.
A játékélmény főleg a videokártyán múlik, ebben a tekintetben pedig nincs jól eleresztve egyik modell sem, legalábbis, ha a legújabb AAA címeket futtatnánk. Az alapváltozatban az AMD processzorának integrált videoprocesszora ketyeg, az Intellel felszerelt IdeaPad 5 Pro pedig ugyan kapott deidkált GPU-t, ám ebben sem lesz sok köszönet, ha számításigényes játékot futtatunk. Az NVidia MX450-es lapkája bár hivatalosan a Geforce GTX 1650 „laptoposított” változata, csupán 2 gigabyte dedikált RAM-ot kapott, memóriabusza pedig csupán 64 bites, azaz jobb, ha felkészülünk arra, hogy játékügyben jó esetben 2012-őt írunk, ha az IdeaPad 5 Pro előtt ülünk.
Az IdeaPad 5-ön el sem indult a Doom Eternal (vagy a megosztott memória nem volt elég, vagy az utasításkészleteket nem támogatja, jó eséllyel mindkettő), csak a 2016-os első rész, ebben alacsony beállításokkal és kreatív felbontásskálázással 30-35 fps-et sikerült elérnünk, az IdeaPad 5 Prón ugyanennyit, csak éppen a Doom Eternallal. Ez nagyjából lefesti a két laptop mozgásterét gamingügyben: a legalacsonyabb felbontással és beállításokkal érhetünk csak el játszható sebességet, a kompetitív játékot pedig így is jobb, ha elfelejtjük, tehát ne ezzel nevezzünk be Warzone világbajnokságra.
Még egyszer hangsúlyozzuk: mindez nem csalódás, hiszen egyik laptop sem állítja magáról, hogy játékra született, és nem is próbál úgy tenni, mintha így lenne. Méreteit és súlyát tekintve pedig tényleg kész csoda lenne, ha ennél többet tudna.
Kép és hang
Gaming laptopként nem, tökéletes multimédia-notebookként viszont működik a két gép, és ezt a gyártó is hangsúlyozza. Mindkét modellt IPS-kijelzővel szerelték fel, azaz a színvisszaadásuk pontos, természetes, a betekintési szög pedig kitűnő, még ha nem is a legkontrasztosabb egyik képernyő sem. Az IdeaPad 5 hagyományos Full HD-s, 16:9-es kijelzővel bír, ez 14”-os méreten ideális, a pixelsűrűség meggyőző, hétköznapi használat közben, átlagos távolságról semmi zavarót nem tapasztalunk majd.
A Pro modell képernyője már figyelemre méltóbb: a kissé unortodox 16:10-es képarány ideálissá teszi videóvágáshoz, hiszen több tér van az előnézett felett és alatt a menünek, illetve képszerkesztéshez- és nézegetéshez profi fotósoknak, hiszen a képarány így közelebb van a hagyományos 3:2-eshez. Maga a panel is meggyőzőbb: kissé fényerősebb, és a színek gyárilag hidegebbek, kékesebbek, és egy kicsit pontosabbak. A két kijelzőt egymás mellett lefotózva látványos a különbség – de még egyszer hangsúlyozzuk, hogy az egyszerűbb gépnek sincs oka szégyenkezni.
Mindkettőt lefele irányított hanszórókkal szerelték fel; az ilyen kis laptopoktól sokat nem szabad várni, ehhez képest meggyőző surround hangzást nyújt az IdeaPad 5 és a Pro is, bár a mély hangokat (érthető módon) kispórolták. Sorozat- és filmnézéshez, játékhoz megfelelő a hangminőség, de ha komolyan vesszük a tartalomfogyasztást, nem ússzuk meg a külső hangfalakat.
Ha akarnánk, sem tudnánk fogást találni a két középkategóriás Lenovo-csodán: letisztult, sallangmentes kivitel, megbízható teljesítmény; öröm volt velük dolgozni. A nem-gamerek (és azok a gamerek, akiknek dedikált játékos laptopja, asztali pc-je van) tökéletes társa lesz éveken keresztül, bármelyiket is választják.
