Volt egyszer egy…zseni
Az idén 56 éves olasz felmenőkkel rendelkező, de már az Egyesült Államokban született rendező elemi erővel robbant be a filmiparba. Az 1992-es Kutyaszorítóbannal olyan magasra tette a lécet a maga és mások számára is, amillyent ritkán látni első nagyjátékfilmes rendezőtől és írótól. Igaz, kellett a sikerhez már egy korábbi forgatókönyv is. Tarantino Tiszta románc című művét jó pénzért értékesítette (ezt a Top Gun és Az utolsó cserkész kapcsán jól ismert Tony Scott 1993-ban vitte vászonra), a gázsiból pedig végre lehetősége volt egy egész estét mozi megírására. Az elképesztő sztár gárdával dolgozó Kutyaszorítóban mai napig a filmes egyik legjobb alkotása, igazi klasszikus, bármikor újra nézhető darab. Már ha az ember bírja a vért. Tarantino vonzalma a különös humorba és abszurdba oltott vérengzéssel és horrorral 25 év alatt mit sem változott. A Ponyvaregény, a Kill Bill 1-2, a Becstelen Brigantyk, a Django elszabadul vagy épp az Aljas nyolcas – csak hogy a legismertebb filmeket említsük – bővelkedik a művér használatában. Tarantino már-már perverzitással felérő, bizarr világának ékköve a Grindhouse és a Halálbiztos duójának létezése. A Halálbiztost lehetetlen másképp nézni, mint őrjöngő paródiát. Érdekes módon ez a vonal tért vissza a 2019-es sláger, a Volt egyszer egy…Hollywood kapcsán is.Öncélú tabu döntögetés vagy korlátoktól mentes szórakoztatás?
Minden fajta szpojlerezés nélkül valószínűleg mindenki tud már róla, hogy a vadonatúj Tarantino film történetének váza a Sharon Tate és barátai elleni brutális, kegyetlen gyilkosság köré épül. A rendező nem dolgozza fel a történetet, de a kőkemény valóságon alapuló díszletek közé helyezi saját főhősét. Vagy főhőseit. A legnagyobb dilemma ugyanis pont ez: ki a fene a főszereplő? Az életközepi válságban lévő, tejben-vajban fürdő hollywoodi filmsztár (Leonardo DiCaprio) vagy a munka oroszlánrészét elvégző, lepattant körülmények között élő kaszkadőre (Brad Pitt)? A zenére és a film ritmusára mindig kényesen ügyelő rendező ezúttal, mintha direkt húzná néha az ember idegeit. Egy-egy – a történések szempontjából utólag – érdektelenebbnek tűnő jelenetbe már-már belealszunk, miközben az időnként felbukkanó Sharon Tate (Margot Robbie) karaktere miatt görcsben áll a gyomrunk, hiszen a fiatal, feltörekvő színésznő sorsát mindannyian ismerjük. A moziban direkt elrejtett filmes hibák is megjelennek, szándékolt vágási bakik zavarják meg, vagy épp rázzák fel a nézőt.Egy lehetséges megfejtés
A mozi alatt folyton kattog az agy: tulajdonképpen mit nézek én most? Nevetünk, rácsodálkozunk ismert hollywoodi személyiségekre, eredeti film bevágásokon meghatódunk, felsóhajtunk, mikor Brad Pitt leveszi a pólóját. Egyszóval szórakozunk, de valójában nem tudunk kikapcsolni, mert Tarantino valahogy folyton ki akar minket zökkenteni a gördülékeny befogdásból. Ha valaki ismeri a Monty Python csoport Macska Összezavaró Kft. (Confuse-a-Cat) szkeccsét, pontosan tudhatja, milyen élményre számíthat. Élünk a gyanúperrel, hogy a rendező zseni nem csak a nézőkkel akart kicsit kitolni, de ráment a film kritika világára is. Egy nem véletlenül tabuként kezelt, érzékeny tragédiából – részben – poént csinálni ugyanis jó húzás, ha az ember kellő sajtómegjelenést akar magának és az alkotásának biztosítani.
Emellett azonban azt is elismerjük, hogy tulajdonképpen nincs olyan, hogy tabu, mindenen lehet ma már viccelni. Más kérdés, kell-e. Bár a Manson-család és a Sharon Tate gyilkosság nem az a téma, amihez nagyon érdemes hozzányúlni, tulajdonképpen nem lehet kifogásunk az ellen, hogy valaki mégis elővesz egy régi, a film fellegvárának történetét meghatározó momentumot. Majd azt kénye-kedve szerint interpretálja.Az alternatív feldolgozás akár megkönnyebbülést is hozhat, hiszen mint tudjuk Hollywoodban minden happy enddel végződik. És ez valahogy jól esik az embernek a brutális valóság ismeretében. Ez az öncsalás akár megkönnyebbülést is hozhat. Bár kétséges, hogy ez volt a cél.
